Kis színesek – nagyban

A Forgószínpad nem váltotta meg a világot, de sok kis színese megmutatta, hogy a világ nem csupán fekete és fehér, nem is monoton, lélekölő szürke, hanem valóban színes is lehet.

Lángh Júlia Párizsból küldi írásait a SZER-nek (csak később költözik Münchenbe), a fény és szín fellegvárából, ahol két gyermekével élt. 1977-ben hagyta el Magyarországot, az ő Párizsa tehát már a ’68-as eseményeket feldolgozó, megváltozott, folyton változó, idegeneket már sokkal rugalmasabban be- és elfogadó Párizs volt. A Párizs fű alatt című könyvében (Magvető, 2009) sajátos, a bulvárújságírástól sem idegen szemüvegen át láttatja ezt a világot. Lángh Júlia írásban is, szóban is többször leszögezi, hogy nem tartja magát írónak, s ha netán más annak mondja, éppenséggel nem sértődik meg, de helyesbít. Az egész könyv olyan, mint kis színesek füzére – nagyban. Egy kicsit feltupírozva, ha tetszik, felturbózva. Nem fikció, nem összefüggő narratíva, nem kordokumentum, nem naplójegyzet vagy emlékirat, de egy kicsit mindebből mégis tartalmaz valamicskét. Átfogó képet semmi esetre sem adhat az akkori francia viszonyokról, mivel ő maga sem látott – nem láthatott – bele a dolgok alakulásának menetébe széltében, hosszában, mélységében. A (párizsi) társadalom peremén élt, kelet-európai jövevényként, más hasonló – jó értelemben vett – lumpenelemekkel együtt. Együtt – a szó legszorosabb értelmében. A párizsi életét ugyanis egy poszt-’68-as kommunában kezdi, füvező, magukat mesterséges paradicsomokba ringató-röpítő csodabogarak között, ő maga is időnként alámerülve a fűmámorba. Az élet nem könnyű, de nagyon élhető: a szabadságnak ugyanis az tud igazán örülni, aki a hiányát felnőttként megtapasztalta. Lángh Júlia nem ámuldozik, nem rajong, nem tapsikol Párizsnak a számára is elérhető örömei miatt. Hanem beszél (ír) ezekről a mindennapi, természetes örömökről. Nagyon találóan fogalmazza meg, a SZER-nek küldött kis színesek jellegét magyarázva: „De azért nem csaptam be senkit, nem szakértő voltam, hanem mesélő: hangulatjelentéseket küldtem.”

Ez jellemző az egész könyvre: hangulatos. A Párizs fű alatt hangulatos lektűr egy világról, amit például sem tősgyökeres párizsi polgárként, még kevésbé mindenen ámuldozó, rohanó turistaként semmiképp sem lehet olyannak látni. Ráadásul a Szajnán azóta lefolyt víz sok mindent elmosott, sok mindent átmosott a külső kerületekben csakúgy, mint az egykor ott lakók lelkében. Nincs már vasfüggöny sem, és felnőtt egy nemzedék, amely a Szabad Európa Rádióról legföljebb annyit hallott, mint az Altamira barlangról. Végső soron jó, hogy így van, de az is jó, ha első kézből tudják meg, milyen volt az, amikor még nem volt szabad a szabadság.

Lángh Júlia: Párizs fű alatt, Magvető Kiadó, Budapest, 2009