Kis magyar steampunk - kritika a Kincsem című filmről

A steampunk tulajdonképpen egy történelmi játék, amolyan „mi lett volna, ha” műfaj: rendszerint az 1800-as évek utolsó évtizedeiben, a viktoriánus aranykorban játszódó történetet jelent, amely az anakronizmusokra épít. A jellegzetes, 19. század végi miliőbe így a 20–21. század megvalósításai is bekerülnek, az automobiloktól vagy bonyolult gépezetektől kezdve a korszerű fegyverekig, de ezek rendszerint az akkori kor technikai megvalósításainak stílusában jelennek meg, vagyis réz, acél és szegecsek láthatók mindenhol, a gőzgépek pedig a korban még ismeretlen gépezeteket hajtanak.

(miszerint álljunk össze, mint két kicsi legó), az angol zsoké a „lájkolom” kifejezést használja, egy kocsmai bulis jelenetben pedig néhány karakter korabeli, jókora fényképezőgéppel készít „szelfit.”
Arról nem is beszélve, hogy a két főszereplő, Kincsem tulajdonosa, Blaskovich Ernő gróf és szerelme, Klara von Oettingen bőrből készült, színpompás ruhái inkább idéznek egy kortárs fétispartit, mint a 19. századot.

a musicaleket idéző táncjelenet a bálban enyhén szólva is túl sok – nem tűnnek mesterkéltnek, sőt a filmet éppen az teszi szimpatikussá, hogy a kikacsintásokkal folyamatosan jelzi, nem akarja túlságosan komolyan venni önmagát, csupán egy közismert sztorit akar elmesélni úgy, hogy a 21. századi elemeket belekeverve a sztoriba és természetesen a romantikus szálat is vaskosan végigszőve megszólítsa a Facebookon, Instagramon és WhatsAppon szocializált generációt is.

– amikor a nyitányban az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban szerepet vállaló Blaskovichokat kiűzik kastélyukból, a jelenet egyik szereplője válik narrátorrá, hogy az evidenciát a néző szájába rágja – törik meg.

Amely azért jó, mert nem akar folyton modoroskodni, többnek látszani annál, ami: valós alapokra építkező, de a tényeket egy szerelmi történet kedvéért igencsak nagyvonalúan kezelő, a nézőket szórakoztatni vágyó, romantikus steampunk sportfilm.