Kántor Lajos emlékezett Csiki Lászlóra Kolozsváron

„Igazságtalanság, ami Csiki életművével történik – vélekedett Kántor a színház stúdiótermében folytatott beszélgetésen –, mert ő az egyik legjobb magyar kisregény, a Titkos fegyverek szerzője, ennek dacára nincs az őt megillető helyen a köztudatban, a drámái is felfedezésre várnak, Magyarországon például még egyetlen drámáját sem vitték színre.” (Kolozsváron a magyar színház Harag György rendezésében bemutatta az Öreg ház című drámáját 1978-ban, még a megjelenés évében, A Nagypapa látni akar benneteket című színművét pedig Temesváron mutatták be 1979-ben.)

Ennek a tartozásnak egy részét rótta le Kántor Lajos a Barátom a malomban című kötettel, amely – irodalomtörténeti értékén túl – kettejük barátságának dokumentumgyűjteménye; harmadik „főszereplője” pedig egy százéves kalotaszentkirály-zentelki malom, amely előbb a Csiki, majd a Kántor család tulajdona lett, és a menedéket jelentette Csiki Lászlónak az emigrálása előtti zaklatott években.

A kötet alcíme – Négykezes Csiki Lászlóval – jól érzékelteti annak személyes hangvételét: levelekből, beszélgetésekből, közös irodalmi és hétköznapi élményekből, barátokra való meghitt visszaemlékezésből áll össze. Tartalmazza ugyanakkor a Visszaút (Kolozsvár főtere 1991 őszén) című hangjátékot is, amelyet első ízben mutattak be a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei: Albert Júlia, Albert Csilla, Laczó Júlia és Dimény Áron. Visky András író, drámaíró, a színház igazgatóhelyettese úgy fogalmazott: az ősbemutató közönsége egy „keserű, de nagyon Csiki László-s” darabot nézhetett-hallgathatott végig.

Az eredetileg rádiójátéknak írt mű helyszíne Kolozsvár főtere, kevéssel a rendszerváltás után, főszereplői az évtizedek óta emigrációban élő, de szülővárosa, az elveszett paradicsom után sóvárgó Józsi bácsi, az anyaországba néhány éve áttelepült Péter és Imre, aki otthon élte meg a ’89. decemberi változásokat, és most megpróbál túlélni az ébredező piacgazdaság és a teljes jogi, kisebbségpolitikai és ideológiai káosz mindennapjaiban. A párbeszéd valóban „keserű”, érződik rajta az 1990-es kiábrándulás, a cinikusan egymásnak vetett kérdéseket-válaszokat ritkán szakítja meg egy-egy őszinte, szomorú mondat. „Ez a húsz évvel ezelőtti, nagyon sötét látomás szerencsére ma már csak figyelmeztető, hisz a város legtöbb lakójában mára egy sokkal jobb, optimistább Kolozsvár-kép él” – mondta Kántor Lajos.