Ha van két perc, ki kell várni

– A filmszemle hivatalos zsűrije három dokfilm operatőri munkájáért tüntette ki. Jobban örült volna, ha a díjat saját filmjéért, az Ikrekért veheti át?
– Nehéz választani, de talán az operatőri díjnál is jobban örültem a Diákzsűri döntésének, amely a fődíjjal jutalmazta az Ikreket. Ez a zsűri szakmabeli fiatalokból áll, média és kommunikáció szakos diákokból, ők nagyon szerették ezt a filmet.
– Főiskolásként kezdett el dolgozni ezen a témán. Hogyan bukkant rá a főszereplő máréfalvi agglegényekre, a verselő, rajzoló testvérpárra?
– Székelyudvarhely kisváros, itt tudják, hogy filmeket készítek – egy barátom ajánlott néhány témát, ez is köztük volt. Mikor elmentünk hozzájuk, rögtön láttam, hogy olyan emberek, akikről érdemes lenne filmet készíteni. Először egy vizsgafilmet forgattam róluk, fél évig, de már akkor tudtam, hogy mikor több időm lesz, nagyobb filmet is készítek róluk.
– Mennyi ideig forgatta a második, nagyobb lélegzetű változatot?
– Általában minden filmet egy évig készítek, de ezen két évig dolgoztam. Volt úgy, hogy sokáig nem volt időm elmenni hozzájuk, de ha valami fontosabb történt a szereplőkkel, akkor azonnal ott teremtem – egyébként lassú a ritmus arrafelé. A testvérpár nagyon kötődik a természethez, ezért fontos volt, hogy a tavasz igazán tavasz legyen a filmen, a tél pedig igazi tél – ezért minden évszakban ki kellett látogatnom.
– Rendkívül természetesen viselkedik minden egyes szereplő a kamera előtt, nemcsak az ikrek. Hogyan sikerült ezt elérnie?
– Ezek az emberek már az első napon természetesen viselkedtek. Alkati kérdés, hogy kit mennyire zavar a kamera. Magamról tudom, hogy nagyon zavarna a kamera, hosszú időbe telne, amíg megszoknám, hogy filmeznek. Dokumentumfilmnél fontos az is, hogy olyan szereplőt válasszon az ember, aki ezen túl tud lépni. Amúgy sok mindennek kell találkoznia, hogy jónak érezhessük a témát, de ez is nagyon lényeges dolog. Persze emberileg is közel kell kerülnünk egymáshoz, sok beszélgetésre van szükség.
– Ezt a viszonyulást tanulni lehet, vagy magától jön rá az ember?
– Nem tudom igazából, mennyit lestem el azoktól, akiket forgatni láttam, azt hiszem, ez leginkább „ráérzés” dolga. Ha az ember tudja, miről akar filmet készíteni, azt is, hogyan szeretné azt megmutatni, és tudja, hogy az alany mikor beszél róla, akkor inkább a hangulatot próbálja megteremteni, a kellő pillanat megérkezik. Ott kell ülni reggeltől estig: ha úgy érzi az ember, hogy van két perc, ami csak akkor sikerül, ha egész nap ott van, akkor azt ki kell várni.
– Játékfilmként is nézhető, élvezhető film született ebből a munkából.
– Elsődleges szempontom az, hogy bármilyen műfajról legyen is szó, azt a film nyelvén fogalmazzam meg. Megtörténhet, hogy a téma érdekes, de a néző megunja tíz perc után. Fontos a filmszerűség, hiszen ezt egy átlagos néző is elvárja.
– Készül-e játékfilmet is forgatni?
– Természetesen: én nem azt mondom magamról, hogy dokumentumfilmes vagyok, hanem azt, hogy filmkészítő. Foglalkozom portréfilmmel, nagyjátékfilmmel, kisjátékfilmmel, reklámmal, bármivel, ami a szakmához tartozik. De Erdélyben nehéz játékfilmet forgatni, bonyolult, hosszú folyamat.
– Milyen filmeken dolgozik jelenleg?
– Négy dokumentumfilmen dolgozom, saját rendezéseimen. Az egyiket Magyarországon forgattam, elmagyarosodó roma közösségben, a másikat a kőhalmi állomástelepen, egy elrománosodó közösségről. Kisebbségekről szól mind a kettő, de ez csak háttér, mert elsősorban egyénekről mesélek. A filmnek itt is konkrét főszereplői vannak. Balánbányáról is készítek filmet: ebben a bányavárosban néhány év alatt gombamód szaporodtak az emberek. Most a bányát bezárták, és én azt keresem, hogy mi az, ami a túlélést segíti ebben a bányászatra tervezett, túl
naggyá nőtt városban.