Gulag és Ecloga

– Marosvásárhelyen a múlt év végén köszöntötte a zeneszerető közönség és a szakma a hetvenedik életévét betöltött Csíky Boldizsárt. Ami korántsem jelenti azt, hogy – úgymond – letette a lantot. Sőt igen eredményes volt az Ön számára a 2008-as esztendő első fele.

– Valóban jelentős esemény volt számomra, hogy idén tavasszal Selmeczi György vezetésével a Kolozsvári Állami Magyar Opera bemutatta a Gulag című, 10-12 perces, sötét tónusú művemet. Köztudott, hogy vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy azok szenvedtek-e többet, akiket Auschwitzba vagy más haláltáborokba, illetve a gulág valamelyik börtönébe internáltak. Én ebben a vitában nem szeretnék részt venni. Korábban héber szvitet is írtam. Egyszerűen arról van szó, hogy ez egy szimfonikus emlékkép.

– Mikor írta ezt a művet?

– Tavaly, év végén, az évfordulós koncerten bemutatták egy darabomat, s emiatt annyira benne voltam a nagyzenekari koncepcióban, hogy rögtön megírtam, talán két hét alatt. Tulajdonképpen az emberi szenvedés tiszteletének jegyében született. Első hallásra a mű nyomasztó atmoszférája a meghatározó. De a darabban a túlélés képe, lehetősége is benne van, és a lelkierő, ami ezt lehetővé teszi. Benne van a dráma, a kérdés, hogy miért akad ember, aki a másikat kínozza? Egyébként e téren az emberiség szörnyen találékony… Benne van ugyanakkor a távoli szülőföld reminiszcenciája. A végén latinul felhangzik egy Dávid-zsoltár szövege: a mélységből kiáltok hozzád...

– Tehát zenekarra és kórusra íródott a mű?

– Az utolsó percben jelenik meg a férfikórus. Egy kérdéssel zárul a szvit, tehát a hallgatóban nem a befejezettség érzése dominál, ez tulajdonképpen figyelmeztetés, hogy nem jó elfelejteni ezeket a dolgokat. A jelenkorban is zajlanak hasonló ügyek, még ha nem is Erdélyben, a közvetlen környezetünkben, hanem máshol.

– Ezek szerint Kolozsváron ősbemutatót tartottak, és valószínűleg Marosvásárhelyen is előadja majd a Gulagot a filharmónia zenekara?

– Remélem, hogy erre is sor kerül. Nagyon kellemesen érintett, hogy Cristian Mendeal, aki jelenleg a Bukaresti George Enescu Filharmónia karmestere, elkérte a partitúrát. Volt egy szakmai megbeszélésünk is ezzel kapcsoltban, ahol elhangzott néhány értékes megjegyzése, amelyeket meg is fogadtam.

– Nemrég tért haza Debrecenből, ahol szintén sikert aratott egy új kórusműve. Ez hogyan történt?

– Debrecen köztudottan a kóruszene fellegvára, és méltók is erre a megnevezésre, mert magas színvonalon szerveznek énekkari versenyeket és fesztiválokat. Népes közönség előtt szerveztek idén, július végén, augusztus elején egyhetes Bartók-kórusfesztivált és versenyt. Ezek idején az egész város megpezsdül. Pedig a kórusmuzsika nem a leglátványosabb műfaj.

– Nemzetközi jellegű zenei fesztivál volt?

– Igen, és szenzációs kórusok jelentek meg. Eljött például egy kiváló kórus a Fülöp-szigetekről. Ki gondolta volna, hogy ilyen színvonalon énekelnek ott modern kórusmuzsikát? Az argentin női kórus is elképesztő volt. A rendezvény keretében ugyanakkor folklórfesztivált is tartottak.

– Mi volt mindebben az Ön szerepe? Hogyan került kapcsolatba a rendezvénnyel?

– Nem is tudom, miért ért engem az a megtiszteltetés, hogy a fesztivált nyitó koncertre tőlem rendeltek egy kórusművet. Selmeczi Györgytől kértek egy hosszabb darabot, tőlem egy rövidebbet, és két olyan magyar szerzőtől is előadtak egy-egy darabot, akik korábban díjat nyertek a fesztiválon. Az én művemet a Debreceni Kodály Zoltán Kórus adta elő. Kiváló együttes. Mikor a szerző tudja, hogy egy magas színvonalú énekkar fogja megszólaltatni a művét, az nagyon inspiráló számára.

– Milyen címet adott a darabnak?

– A címe Ecloga, ami pásztorkölteményt jelent. Ez csak kórusra íródott, zenekari kíséret nélkül, mivel ilyen jellegű a debreceni fesztivál.

– Meséljen a kórusmű születéséről.

– Márciusban született, nagyon hamar megírtam. Az érdekessége talán az, hogy élt Budapesten egy Veress Sándor nevű zeneszerző, aki Bartók irányításával elment Moldvába, és népzenét gyűjtött. Ez 1930-ban történt. Fia, Claude Veress, akinek édesanyja egy svájci hölgy, elhozta nekem ezt a gyűjteményt, amit különben a Budapesti Akadémiai Kiadó meg is jelentetett. Azok a népdalok, amiket megtanultunk, ismerünk, egészen más változatban jelennek meg ebben a gyűjteményben. A nótafák mindig egy picit átformálják a dalokat. Csodálatos szövegekre találtam, amelyek rendkívüli módon inspiráltak. Két dallamot használtam fel a gyűjteményből, a szöveg pedig teljes egészében onnan származik.

– Hogyan hallja vissza a zeneszerző a saját művét?

– A negyventagú, Ella István vezette Kodály-kórustól előzetesen arról érdeklődtem, milyen technikai színvonalú legyen a mű? Azt a választ kaptam, hogy ez a kórus bármit elő tud adni. Így egy valóban nagyon nehéz dalt írtam. Ella mondta is, hogy az elején a kórus kicsit elborzadt tőle. De sikerült tökéletesen megszólaltatni. A főpróbán éreztem egy kis tartózkodást. Akkor beszéltem nekik Veress Sándorról, aki 1956-ben Magyarországról Svájcba menekült, és ott különböző intézményeket alapított. A svájci köztudatban ma is úgy él, mint a svájci zenei élet kimagasló személyisége. Utcát, teret neveztek el róla, emlékháza van. Végül megértette a kórus a mű szellemét. Mikor ismét elénekelték, nem ismertem rá a darabra. Nagyon fontos a kórus szubjektív hozzáállása.

– Milyen visszhangja volt az Eclogának?

– Biztató szakmai véleményeket kaptam, amelyeket azért óvatosan kell kezelni. Párkai István professzor, aki a magyar kórusirodalom szaktekintélye, komoly dicsérettel illette a darabot. Strausz Kálmán, a Budapesti Rádiókórus karmestere azt mondta, hogy nekem sikerült egyedül úgy folytatnom Bartókot, hogy az sem másolás, sem alibi ne legyen, hanem tényleg megpróbálom továbbvinni azt, amit ő elkezdett.