Formabontók találkozása

A beszélgetést irányító Mihaela Michailov és Iulia Popovici színikritikus előbb a két alkotó művészetének hasonló jegyeit kereste, azonban inkább a különbözőségek rajzolódtak ki. Mindkettőjükre az útkeresés, a formabontás jellemző, ám míg Schilling állandó társulattal dolgozik együtt, addig Afrim vendégrendezőként állítja színpadra az ország színházaiban produkcióit. A magyar rendező, a Krétakör Színház alapítója számára ideális alkotói környezetet nyújt a társulat, amelynek tagjaival félszavakból is megértik egymást. Egy-egy produkció nem is a bemutatóra készül el, hiszen a későbbiekben sokat változik. A rendező számára az előadás tulajdonképpen próbát jelent, minden alkalommal kielemzik a tapasztaltakat. Radu Afrim szerint Schilling irigylésre méltó helyzetben van, hiszen az egyes színházaknál létrehozott és a bemutató után „magára maradó” produkció óhatatlanul „lebomlik”. Néha előfordul, hogy megpróbál egy-egy előadást felfrissíteni, de nála ez általában teljes átalakítást jelent – holott az új forma, néhány hónap múlva, szintén pusztulásra ítéltetett. A meglehetősen keserű afrimi vallomást Schilling is kiegészítette: nem mindig jó egyazon csapattal dolgozni, egy év múlva is ugyanazokról a problémákról tárgyalni. A két alkotó közti különbözőséget persze nemcsak a munkakörülmények határozzák meg: Afrim a látvánnyal játszik, akár multimédiás eszközöket is felvonultat, míg Schilling színháza elsősorban gondolati, még akkor is, ha nem nevezhető hagyományos értelemben szövegszínháznak.

A beszélgetést a két alkotó a honi kultúrpolitikai viszonyok vázlatával zárta: mindketten élénk érdeklődést tapasztalnak a fiatalabb nemzedék részéről, miközben alternatív színházi alkotóként továbbra is nehéz megteremteniük a munkájukhoz szükséges körülményeket.