Nyomoztunk filmkockák után, vagy nagyítón nézzük, hogy a pápai követ látogatásán Budapesten, az eucharisztikus kongresszuson ott van-e Márton Áron, vagy nincs. Nagyon izgalmas volt.

– A film címe az, hogy A püspök reggelije. Van egy részlet, amikor a Márton Áron unokahúga emlékszik vissza a püspökre, itt esik szó a reggeliről. Miért esett a választásod épp erre a címre?

– Azért, mert alapvetően trilógiában gondolkodtunk: akkor lett volna a püspök reggelije, ebédje, vacsorája… Nem tudom, hogy még helytálló-e ezt végigcsinálni, azóta több film készült az életének a későbbi szakaszairól is. Legutóbb épp Maksay Ágnes készített a boldoggá avatási perről. A címről: az a kis idilli reggeli, amit megemlít Szász Erzsike néni, amikor egy fárasztó bérmaút után végre kint van a szőlősben a családjával, az tetszett nekem, így lett a cím A püspök reggelije.

Egyvalamit viszont nem tud a szeku, hogy mindig két utódot neveznek ki. Ahogy valakit letartóztatnak, a sor egyből kettővel lesz hosszabb. Úgyhogy a szeku egy adott ponton rájön arra, hogy mindenkit egyetlen pillanatban kell elfogni, és letartóztat négy embert egyszerre. De itt is továbbmegy a történet roppant izgalmas módon… Tehát van mit elmondani, de hogy erről fotóanyagot hogy találunk, azt nem tudom. És gondolkozom azon, hogy műfaj szempontjából hogy lehet ezt úgy megcsinálni, hogy a történet szépségét és izgalmát átadjuk, ugyanakkor ne csak beszélő fejeket lássunk végig. Felmerült bennem egy animációs dokumentumfilm ötlete is.

– A püspök reggelije című filmnek egyik nagy erőssége, hogy határozottan kirajzolódik a Márton Áron emberi arca. Így a mai fiatal generációhoz is közel hozza a filmetek a püspököt mint embert, aki nem csak egy szobor, nem csak egy muzeális érték, nem csak egy nagy Wikipédia-szócikk, hanem rokonszenves emberi arca van. Ilyen szándékkal is készítetted a filmet?

– Mindenképp ez volt a célom. Abban nem kételkedtem, hogy az a tiszteletet, ami őt övezi, azt megérdemli De azt láttam, hogy ha csak ez a szoborszerű, vagy szinte mitikus alakot látjuk benne, akkor mindenkinek lesz az érzése: „ó hát Márton Áront valami egészen más anyagból, nem is emberből faragták, én sosem lehetek ilyen.”

A rokonaival is beszéltünk, és ugye mindig a rokonok a legszűkebb keresztmetszet. A híres embereket a rokonok mindig másképp látják, és kicsit irritálja is őket a nagy legenda, ami körülveszi őket. Mert hiszen ők ismerik sokkal jobban az árnyoldalait – itt viszont nem találkoztam ilyesmivel. Mindenfelől a tisztelet és a szeretet hangját hallottam, viszont a két rokon, akiket meg tudtunk szólítani, nagyon különbözően emlékezett: Márton Gerőnél látszik a mondatokon, hogy ezeket már sokszor elmondta, szinte megtanult mondatok. Szász Erzsike néni sokkal inkább meg tudta mutatni a püspök humorát, a finomságát, hogy milyen volt civilben. De negatív kicsengésű történeteket senkitől nem hallottam. Az interjúkban megszólalt tíz ember, akik közül négyen – Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Poszler György irodalomtörténész, Páter Szőke János – ma már nincsenek közöttünk, de mind jól ismerték őt. És persze ki kellett hagynunk dolgokat a filmből: mindig vannak nagyon jópofa történetek, amik nem férnek bele, mert mellékvágányra viszik, elterelik a fősodorról a figyelmet.

– Azonkívül, hogy dokumentumfilmmel foglalkozol, számtalan más területen is tevékenykedsz: tanítasz a Babeș–Bolyai Tudományegyetem média szakán, könyveket írsz – mondhatni immár több ifjú „generáció” nőtt a Barni-könyveiden, nemrég jelent meg A Gömb című ifjúsági regényed, de persze nagyon sokan a Kincses Képeskönyv sorozat miatt is jól ismerik a nevedet, amit Jánosi Andrea képzőművésszel közösen több mint tíz éve készítettetek. Szerteágazó tevékenységedért januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal tüntetett ki az RMDSZ. Hogyan értékeled az elismerést?

– Előbb meglepődtem, hogy máris? Hisz alig csináltam még valamit. De nagyon jólesett, és egy ilyen díj megerősítés. Az írás vagy általában az alkotómunka nem egy munkahely, nem megy be az ember az irodájába, hogy reggel kilenctől délután ötig alkosson. A munka és a mindennapi feladatok mellett nem kis kihívás időt találni rá. És ez nagy bátorítás volt, hogy érdemes folytatni.