Emlékek soknyelvű térben

Számos nyelven tudná kifejezni gondolatait, ön mégis azt vallja, az élet számos problémáján az segítette át, hogy az anyanyelvén írhat.

Igen, folyton költöztem, idegen nyelveken tanultam, és mindig magyarul írtam. Talán ez az elsõ meghatározás, amit elmondhatok magamról: költözködöm és írok.

Szülõvárosában grafikusi diplomát szerzett, miért döntött más életcél mellett?

Az történt velem is, ami a generációmmal általában: a politikai és társadalmi helyzet „keresztülhajtott\" Európán. Többször disszidáltam, innen oda, onnan amoda. Közben megtanultam számos nyelvet, mert úgy véltem, orvosi munkám során nem elég gyógyítani a betegeket, beszélgetni is kell velük. De az anyanyelv segített abban, hogy megmaradjak kelet-európainak.

Jó a nyelvérzéke, azt jelenti.

Nem. Azt jelenti, hogy van motivációm. Akkor tanul meg az ember egy nyelvet, ha szüksége van rá. Otthonról a magyar, a román és a német nyelvvel indultam. Letelepedtem egy olyan iparközpontban, ahol sok vendégmunkás élt: olaszok, spanyolok, portugálok, görögök, törökök. És mivel korábban megtanultam lengyelül, az orosz és a lengyel vendégmunkások is hozzám jártak. Megérdeklõdtem: azelõtt nem volt orvosi rendelõ, ahol ennyi nyelven beszéltek volna a betegekhez. Egyszer megkérdezte valaki, hogy miért nem tudok arameusul.

És mit válaszolt?

Bocsánatot kértem.

Honnan ered az írás iránti elkötelezettség?

Az orvosi munka akkor válik nehézzé, amikor hiába csukom be magam mögött a rendelõ ajtaját, az emberek gondjai ott maradnak a lelkemben. Tulajdonképpen kiírtam ezeket a problémákat magamból.

Milyen ívet követett a közel két tucat könyvet felölelõ irodalmi pályája?

A Nyelvünk és kultúránk címû folyóiratban jelent meg az elsõ írásom 1984-ben. Azóta állandóan írok. Nem állítom, hogy jó a stílusom, de sokan olvasnak, sok visszajelzést kapok. Bár az írás szeretete talán korábbról gyökerezik: a tanító néni követelte, hogy gyakoroljam a szépírást, naponta fogalmazzak. Négyéves rabszolgaság után szólt, hogy most már elég, de addig már megfogott a dolog. Senkinek nem mutattam meg, amit írtam, de nagy örömöt leltem benne.

Mi a munkamódszere, hogy készül fel egy regény megírására?

Hallok egy hírt, egy történetet, ami aztán nem megy ki a fejembõl. Fonom, teszem-veszem, vázlatot készítek, anyagot gyûjtök hozzá. A szakma szabályai szerint írok, utánaolvasok a témának, könyvtárba járok, böngészem a bibliográfiát. Megírom, aztán átolvasom, hogy az idõsíkok egyezzenek, ellenõrzöm, hogy ne legyen benne semmi hamis, vagy olyasmi, ami nem helyes. Én készítem a könyv borítóját is. Nem tudom, hogy az emberek szeretnek-e ma olvasni, vagy mennyit olvasnak. De tudom, hogy engem nem szoktak letenni. Nem azt mondják, hogy micsoda egy zseniális mû, hanem hogy ezt a könyvet nem lehet letenni. Ez elismerés számomra.

Milyen marosvásárhelyi emlékeket ápol?

A Maros illatát már valahol Balázsfalva körül megérzem, ha hazalátogatok. Elevenen él bennem a Somostetõ, a Cementlapok, a Hétfák, a Ritz emléke, az egyetem környéke, a lovarda, a Bolyai utca. De a szüleim emléke, a barátaimé, a volt évfolyamtársaimé is itt van a lelkemben.