Emberi arcok, kedvcsináló történetek – Beszélgetés Nyáry Krisztiánnal

– Azt tartják önről, hogy „emberközelbe hozta Facebook-Magyarország számára az irodalomtörténetet”. Hogyan vélekedik erről?

– A Facebookot régebben is használtam. Épp a síelésről kerestem valamit az interneten, amikor a Google kidobott egy képet a Radnóti házaspárról, ahhoz írtam két mondatot a barátaimnak, amit aztán rendkívül sokan megosztottak. Másnap újabb képet tettem fel, hosszabb szöveget írtam hozzá, aztán az emberek elkezdték kérni a történeteket, így egyszerűen belekeveredtem, és úgy maradtam. Az első pedagógiai szempontból fontos visszaigazolást pont Udvarhelyről kaptam. Szabó Karcsi (a székelyudvarhelyi könyvtár munkatársa – szerk.megj.) kommentben megjegyezte, hogy a diákok bementek a könyvtárba, és a facebookos bejegyzéseim hatására keresték az illető szerző köteteit.

– Mi volt az a pont, amikor az irodalomtörténeti „pletykák”, rövid történetek adaptálása kutatómunkává vált?

– A pletyka olyan információ, amiről nem lehet tudni, hogy igaz-e. Ezek a történetek viszont dokumentált dolgok, legfeljebb a nagyközönség számára ismeretlenek, az irodalomtörténészek számára nem. A pécsi egyetemen irodalomtörténetet tanítottam, úgyhogy ismertem ezeket a történeteket. Kezdetben nem is nagyon kellett utánanéznem, ment fejből. Aztán amikor elkezdtek kérni történeteket, amiket hosszabban szerettem volna megírni, akkor egyre inkább utánanéztem a konkrétumoknak.

– Az Így szerettek ők című könyvekben olvasható történetek többségével nem lehet találkozni az iskolában.

– A bölcsészet kicsit elzárkózó, arisztokratikus, a szakmán belül lehetett ismerni ezeket a történeteket. A tanszéki kávézások alkalmával, konferenciák szünetében a kollégák mesélnek, például az Ady Endre-kutató elmeséli történeteit Adyról. Aztán mikor az olvasók is kezdtek kérni történetet, például a Bendek Elek történetét, utánanéztem, hiszen mindig érdekeltek az életrajzok. Most divat szétválasztani az életrajzot az életműtől, viszont én magát az embert mindig érdekesnek tartottam.

A tankönyvi életrajzokat sose szerettem, mikor Petőfiről volt szó, azt kellett volna a tankönyv szerint bemagolni, hogy hány kilométert gyalogolt a költő Selmecbányáról Pápára. Én nem ezt akartam megtudni, így a magyartanárom adott egy jó Petőfi-életrajzot, és kiderült, valójában izgalmas élettörténet. Amikor nekiláttam a történetek megosztásának, azt gondoltam, másokat is érdekelhet az írók, költők élettörténete.

– Egyesek könnyednek, sőt bulvárosnak is nevezik könyveit, stílusát – erről mi a véleménye?

– Magyar sajátosság, hogy (talán német mintára) élesen elválik a komoly meg a populáris regiszter. Nincs köztes mező, mint például az angolszász meg a francia irodalomban van, azaz a népszerűsítő önéletrajz. Arra vigyázok, hogy amiket leírok, annak legyen tényalapja még akkor is, ha nem lehet érzelmeket rekonstruálni. Ezeknek a könyveknek a szórakoztató ismeretterjesztés a műfaja, és ha van pedagógiai funkciójuk, akkor az a kedvcsinálás.

– A híres emberekről alkotott képét miben változtatták meg ezek a kutatások? Hogyan befolyásolták a történetek, apró részletek, amikre rábukkant?

– A hősök történeteinél sok esetben csak hallottam róluk, nem ismertem részleteket. Láttam, hallottam egy érdekes emberről vagy feljegyeztem a nevét, és egyszer csak valamiért előkerült. Például jártam körülbelül tíz éve Bábolnán, és megláttam egy sírt Fadlallah el Hedad Mihály nevével. Mit keres itt egy arab nevű ember? Aztán utánanéztem, hogy egy szír származású magyar katonatiszt tette híressé a bábolnai ménest, meg a magyar lótenyésztést a 19. században. Biztos elfelejtettem volna, vagy csak később jut újra eszembe, ha tavaly a szír menekültek nem ott mennek el száz méterre attól a sírtól.

– Hogyan született meg új kötetének ötlete, hogy a magyar festők szerelmi történeteivel foglalkozzék?

– Munkám során sok szép budapesti középületben jártam, ahol freskók láthatóak. A Fővárosi Közgyűlés épületében van egy óriási freskó sok mitologikus alakkal. Egy női arcról észrevettem, hogy ugyanaz szerepel az Andrássy úton, a Párizsi Nagy Áruházban található könyvesboltban, de más helyeken is láttam. Mindet Lotz Károly festette, és kíváncsi lettem. Mindig ugyanaz a nő: néha Szűz Máriaként, néha Pallasz Athénéként jelenik meg, néha egy meztelen hetéra, aztán kiderült, hogy a nevelt lánya volt, akibe szerelmes volt, és mindenhova őt festette meg.

Az is érdekes, hogy a magyar festészet egyik fénykora a tizenkilencedik-huszadik század fordulója, aminek legfontosabb eleme a nagybányai festőiskola. A könyvben szereplő festők fele biztos, hogy erdélyi kötődésű. De ott van Koszta József, akit az alföld festőjeként tartanak számon, valójában egy „gyütmönt” volt, ahogy Szentesen mondják az idegenekre.

– Hogyan tovább? Mit tervez a jövőre?

– Következő könyvem valószínűleg száz híres magyar levélről fog szólni. Mindenik könyvemben közöltem leveleket, egészen zseniálisak vannak, ismertek és kevésbé ismertek. Vannak szerelmes, szakító, feljelentő, búcsúlevelek, szülő-gyermek levelezés és mindenféle.