Beszélgetés Balázs Lajos néprajzkutatóval.
A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről címmel jelent meg nemrég Balázs Lajos néprajzkutató kötete, a kolozsvári Stientia Kiadó gondozásában. Negyedik, Csíkszentdomokosról szóló kötetében a kutató a néprajztudomány alapjaira kérdez rá.
– Eddigi három kötete után az elméleti újítás igényével írta a negyediket, csíkszentdomokosi kutatásaira, az emberi élet három fordulójához kapcsolódó szokásokra alapozva. Sikerült-e előrelépnie a klasszikusnak számító Van Gennep-féle rítusmodellhez képest?
– A kérdés és a válasz megértéséhez néhány szót kell mondanom Arnold Van Gennep, a nagy francia folklorista rítuselméletéről, illetve modelljéről. Õ az Átmeneti rítusok című művében, melyet 1909-ben adott ki Párizsban – és amely azóta meghatározó a sorsforduló szokások kutatásában – az emberi élet nagy sorsfordulóit elsősorban biológiai és társadalmi elmozdulásokként értelmezi. A magzatból gyermek, vagyis társadalmi lény lesz, a legényből, leányból házasember, az élőből, a társadalmi lényből túlvilági, társadalmon kívüli lény lesz. Az átmenet folyamatát szakaszokra tagolja: elválasztó, eltávolító, beavató rítusokat jelöl meg, melyeket meghaladva az egyén társadalmi besorolása megváltozik. Noha a három sorsfordulónak szentelt monográfiámban magam is ezt a modellt követtem, tanulmányaim, kutatásaim során hiányérzetem támadt. Rájöttem, hogy az ember nemcsak biológiai és társadalmi lényként éli meg sorsának nagy változásait, hanem egész emberként: bonyolult lelkivilágával, érzelmeivel, szorongásaival, szemléletével, gondolatvilágával, hitével. Ez a lelki és spirituális együttes az én szememben a kultúra, és azt vallom, hogy a szokáskutatás népünk műveltségének ezt a vetületét is fel kell hogy tárja. Nos, erre tettem kísérletet: a szokások látványa mögött és mélyén rejlő vágyak sokaságát, ezek elérhetőségének, megvalósíthatóságának stratégiáit hoztam felszínre. Ennek során vizsgáltam azt, hogy a mi népünk milyen sajátos módon alkalmazta az egyetemesen emberit, és mivel gazdagította az egyetemes műveltséget.
– Nagyra értékeli a székely népi kultúra értékeit. Egyik recenzense szerint sikeres kutatói „mélyfúrást” végzett, és az egyetemes kultúra sok elemét megtalálta Csíkszentdomokoson. Hogyan jelentkezik ez a törekvés a legújabb könyvében?
– Valóban, a horizontális kutatás helyett – e téren újítottam a szokáskutatás módszerén – a vertikálisat kerestem. A nagy elődök és a mostani kutatók még mindig általánosnak mondható gyakorlata helyett én nem a világot jártam ötlet és szeszély szerint be (erre lehetőségem sem volt), hanem egy szűkebb tér kultúráját próbáltam a mélységeiben felkutatni. Ez a tér számomra Csíkszentdomokos. Meggyőződéssel vallom, hogy szerencsésen választottam 1972-ben ezt a nagy székely falut kutatásaim helyszínéül. Ma úgy látom, hogy Szentdomokos faluközösségének kollektív memóriája a székelység, de az egész magyarság műveltségéből sok mindent megőrzött. Az egyetemes emberi és egy nemzeti közösség kultúrájának rejtett csatornáit keresve jöttem rá arra, hogy a mi népünk műveltsége egyenrangú a nagy népek életről, halálról, szerelemről vallott felfogásával (az indiaira, egyiptomira gondolok), hogy a mi népünk rendelkezett és reflexeiben ma is rendelkezik az ősi tudás princípiumaival. Hogy csak egyet említsek: az örökös visszatérés elvét. Ha valami elromlik, vissza kell térni a kezdetekhez, meg kell ismételni a teremtés, az emberi teremtés aktusait. Például az újszülött pogány és idegen minden családban. Az ő jötte megzavarja a család egyensúlyát (de ugyanezt teszik a házasulandók, az elhunytak is!), „idegennel nem lehet egy födél alatt élni”, érvelnek adatközlőim, akkor pedig beavató rítusokkal vissza kell állítani a korábbi rendet. A menyasszony is idegen személy, őt „honosítani” kell. Az elhunytat be kell építeni új környezetébe, a temetőbe, ami a székelyföldi temetőtelepítés szokása szerint nem más, mint az élő falu halott változata. Beszélhetnék a rituális jelképek, eszközök, mimikák, mozgások, gesztusok, mágikus cselekvések, praktikák sokaságáról, melyek rokonná tesznek más népekkel, de el is különítenek tőlük, ahogyan mi, a magunk látása szerint idomítjuk szimbólumainkat helyzet-adta érdekeink szerint. Erre a legszebb és legizgalmasabb példa a fenyő, amely egyetemes életfa, de üzenete a házasodásnak és a halálnak is egyformán szólhat.
– A domokosiak emlékezete, sőt gyakorlata sok archaikus rítust megőrzött. Mi lesz ezek szerepe a jövőben, képes-e a közösség továbbadni a spirituális örökséget, amelynek ma még birtokosa?
– Kutatásaim egyik rejtélyére kérdez rá. Sok hipotézist fogalmaztam meg, és itt a tanulás, az emlékezés motiváltságát említeném meg. Csíkszentdomokos földrajzi fekvése nehéz életre ítélte lakóit. A sok bomlasztó jelenség (családtól távol keresni a mindennapit, az alkoholizmus, az idegenek és idegenség csábításai, rontásai) a faluközösség működését, fennmaradását veszélyeztette és veszélyezteti. Az egyedüli járható út a szokáshagyomány, amit én a mi törvényeinknek tartok. Ez mentette meg Szentdomokos népét válságos helyzeteiben a zülléstől, a működésképtelenségtől. Számomra ez ennek a kultúrának, a szokáskultúrának igen korszerű üzenete a globalizáció világában vergődő közösségünk számára. Észre kell vennünk, hogy a kultúra csaknem valamennyi területe válságban van, ez alól nem mentesül a népi sem. De hiszek abban, hogy a megtántorodott humánum nem lehet tartós állapot. A sorsfordulókat továbbra is emberként kell megélnünk, ez alapvető lelki igény, csak az az átmenet lehet elismert – ezt Eliadéval együtt vallom – amit rituálisan, kulturálisan végeznek el. Szentdomokoson azt tartják, hogy a kereszteletlen gyermeknek úgy adnak nevet, mint a kutyának, a rítus nélküli együttélésről azt mondják, hogy összeálltak, mint a kutyák, a szertartás nélkül eltemetett halottról pedig azt, hogy elásták, mint a kutyát. Hiszek tehát az emberi méltóságban, a kultúra, szokáskultúra fenntartó erejében.
B. Kovács András
Hirdetés
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Janovics Jenő, a kolozsvári és európai filmművészet úttörője emlékére új díjat ad át idéntől a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) – közölték szerdán a szemle szervezői.
Emlékévet hirdettek Kallós Zoltán szellemi örökségének bemutatására. A programsorozat célja, hogy a nagyközönség átfogó képet kapjon munkásságáról, és ismét reflektorfénybe kerüljön a magyar népzene, valamint a táncházmozgalom hagyománya.
Demeter András kulturális miniszter kedden bejelentette: visszavonják azt a minisztériumi kezdeményezést, amely a közszolgálati színházakban és koncertintézményekben napi munkaidő-jelentések bevezetését írta volna elő.
Két évtized elteltével újra színházi fesztivált szerveznek Marosvásárhelyen – jelentette be kedden Facebook-oldalán a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
Nyílt levelet tett közzé hétfőn az UNITER (Román Színházi Szövetség) szenátusa: a több rendező, színész, színházi alkotó által aláírt nyilatkozatban tiltakoznak a bürokrácia ellen.
Szuggesztív erejű előadás készült Sardar Tagirovsky rendezésében Szatmárnémetiben, a Harag György Társulatnál: Mihail Bulgakov halhatatlan, A Mester és Margarita című művén alapuló, jól sikerült produkciót láthat a közönség.
Életének 93. évében, csütörtökön éjjel elhunyt Vásáry Tamás, a nemzet művésze, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester, a Szent István Rend birtokosa a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja.
Marosvásárhelyen és Kolozsváron is bemutatják hamarosan a Kossuth- és a Nemzet Művésze-díjjal kitüntetett ének- és mesemondó, Berecz András pályáját, szerteágazó életművét a teljesség igénye nélkül ismertető portréfilmet.
Fennállásának 76. évfordulóját ünnepli a Puck Bábszínház február 5-én, csütörtökön. A születésnap alkalmából ünnepi előadás-sorozattal készül a bábszínház román és magyar tagozata.
A Kölcsey-díj 2003 óta íródó történetében ő az első magyarországi születésű, nem Aradon élő személy, aki megkapta a kitüntetést, amelyet a magyar kultúra és a magyar identitás megőrzése, ápolása terén kifejtetett munka elismeréseként osztanak ki.