Django és a történelem (f)elszabadul

Tarantino utóbbi két filmjében igencsak kényes témákhoz nyúlt, a Becstelen brigantykban Európa, új westernjében pedig Amerika történelmének egy-egy szégyenfoltját mutatja be a maga sajátos megközelítésében és eszköztárával.

Mindkét alkotással sikeresen elkerülte a kudarcot, holott a náci terror és az amerikai rabszolgatartás témaköre egyaránt bőven kínálja a közhelyek lehetőségét, a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény című filmekkel világhírűvé és mérvadóvá vált alkotó ügyesen lavírozik a buktatók között saját kis történeteket kreálva a két nagy történelmi díszlet között. 2009-ben például egyszerűen átírta a történelmet: nem a zsidók szenvedését ábrázolta, ahogy annyian előtte, hanem egy mindenre elszánt amerikai zsidó zsoldosokból álló különítmény titkos hőstetteit mutatta be, akik teazsúrokon megszokott jó kedéllyel gyűjtik be a lesből lemészárolt nácik skalpjait, rettegésben tartva a német hadsereget, és akik egy bosszúszomjas és gyönyörű zsidó nő segítségével egy kis párizsi moziban halomra ölik a teljes náci vezérkart, beleértve Hitlert is.

A Sergio Corbucci 1966-os Django című spagettiwesternjéből (is) ihletődött Django elszabadul már nem rugaszkodik el ennyire a történelmi tényektől – a kegyetlen déli rabszolgatartó, Calvin Candie alakja például nem utolsó sorban Leonardo DiCaprio fergeteges alakításának köszönhetően, ha mégoly eltúlzottan is, de pontosan rávilágít a felsőbbrendűségük hamis fényében tetszelgők romlott indítékaira.

Csakúgy, mint a Brigantyk Hans Landa ezredese (Christoph Waltz), aki – bátran túlzunk – a háborús filmek történetének egyik legszebben és legkönyörtelenebbül „megkomponált” SS-tisztje. Külön öröm, hogy a Djangóban Waltz jófiút játszik – ebben a kegyetlen moziban ugyanis a fejvadász a jófiú (!) – ő szabadítja fel a címszereplőt (Jamie Foxx), sőt életét is feláldozza, miközben segít az exrabszolgának kiszabadítani feleségét Candie fogságából. Waltz így két egymást követő Tarantino-filmben két ellentétes figurát alakít mindkettőt fergetegesen. DiCaprio és Waltz mellett föltétlenül meg kell említeni a harmadik mesés alakítást, Samuel L. Jacksonét. Nem is Candie, hanem az általa megformált Stephen alakja a legmocskosabb talán a filmben, a saját fajtáját eláruló négeré, aki hűséges kutyaként sürög-forog gazdája körül, miközben a viszonylagos szabadság illúziójától megrészegülve ugyanúgy kegyetlenkedik a rabszolgákkal, mint Candie maga.

A felsoroltak fényében aligha hihető, hogy Tarantino westernje több mint két és fél órán át szórakoztatja a nézőt, pedig a rendező-forgatókönyvírótól már megszokott nyakatekert párbeszédeknek, a gondosan elszórt popkulturális utalásoknak és a helyzetkomikumban sem szűkölködő történetnek köszönhetően a komor téma ellenére is csorgó könnyel kacagja végig az alkotást az, aki vevő Tarantino stílusára. A boszszúeposz, a Kill Bill akciójeleneteinek tapasztalata is visszaköszön persze: Coltokkal és Winchesterekkel olyan látványos mészárlást még a legelszántabb westernrajongók sem igen láthattak eddig, mint amilyen a film végén Django és Candie emberei között kialakult tűzharc során kibontakozik – eme leszámolást nevezzük csak egyszerűen Tarantino bonuszának. 

Django elszabadul (Django Unchained) – amerikai western, 165 perc, 2012. Rendező, forgatókönyvíró: Quentin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson. Producer: Reginald Hudlin, Pilar Savone, Stacey Sher, Harvey Weinstein. Vágó: Fred Raskin. Főbb szereplők: Christoph Waltz, Jamie Foxx, Leonardo DiCaprio, Kerry Washington, Samuel L. Jackson. Értékelés az 1–10-es skálán: 9