„Fura az a vers, amit nem lehet elénekelni” – Szálinger Balázs költő és Szűcs Krisztián zenész a vers és zene kapcsolatáról

– Immár ötéves Szűcsinger nevű duójuk, amely a kortárs költészettel ötvözi a zenét. Kolozsvári irodalmi estjükön hallhattunk erdélyi vonatkozású dalokat is. Milyen az Erdéllyel, az itteni irodalmi élettel való viszonyuk?

– Szálinger Balázs: Hogy is mondjam… szívélyes. Közeli. Az első két könyvem Erdélyben jelent meg, éltem kétszer egy évet Váradon és Kolozsváron.
– Szűcs Krisztián: Több mint húsz éve járok Erdélybe, és mindig jó ide jönni. Játszottunk már a Heaven Street Sevennel, a Budapest Bárral, a Neóval, de voltunk itt a Yonderboijal is, most pedig a Szűcsingerrel újra, úgyhogy félig-meddig hazajövünk. Balázska meg itt lakott egy-két évig. Például van egy Bodzaforduló című dalunk. Ezen a falunéven már nem tudom hány éve megakadt a szemem, és terveztük, hogy valamilyen formában megénekeljük. Meg van A betyárok temetője című dal, ami Szamosújvárhoz kapcsolódik (a Kolozs megyei településen nyugszik Rózsa Sándor, a híres betyár – szerk. megj.), és Balázsnak sok versében fellelhetők erdélyi vonatkozások.

– Mindketten sok időt töltöttek Erdélyben, több ízben léptek fel itt. Hogyan látják, milyen az erdélyi közönség?

– Sz. B.: E turné alkalmával Kolozsváron és Váradon, a korábbin Szamosújváron, Kolozsváron és Udvarhelyen léptünk fel. Mindegyik helyszínen más szövetű a közönség, Kolozsváron sok barátunk jött el, rajtuk kívül egyetemisták. Szamosújváron más, mert ott a szórványkollégiumba járó fiatalok hallgattak bennünket. Udvarhelyen a G. kávézóban voltunk, ott megint teljesen sajátos a közönség: egyetemisták, helyi fiatalok, értelmiségiek. De ugyanez a változatosság Magyarországon is megvan, hogy egyik helyen egyetemisták jönnek el a fellépésünkre, másik helyen meg nénik.

– Sz. K.: Az a legjobb, amikor ők vannak.
– Sz. B.: Igen, ők különösen szeretik Krisztiánt.
– Sz. K.: Akadnak vicces helyzetek, mikor vegyes a közönség: fiatalok, egyetemisták és idősebbek is be szoktak ülni a művházba.
– Sz. B.: Más-más dolgok tetszenek a harmadik sorban ülőknek, más a negyedik sornak. A fellépéseken világslágereket is elő szoktunk adni, például a U Can’t Touch Thist nem ismerik 60 fölöttiek, fogalmuk nincs róla, de közben sok huszonéves is lemaradt róla. Ezt a dalt leginkább a mi nemzedékünk ismeri vagy érti úgy, ahogy mi.

– Fellépéseiken megzenésített és nem megzenésített versek egyaránt elhangzanak, a kettő szervesen illeszkedik egymáshoz. Hogyan látják a költészet és zenélés viszonyát?

– Sz. K.: Érdekes műnemközi dolog a fellépéseinken, hogy Balázs, aki költő, énekel.
– Sz. B.: Dehogy énekelek.
– Sz. K.: Nagyon régi dilemma, hogy milyen a vers és a dalszöveg viszonya, fel tud-e oldódni egyik a másikban olyan megközelítésben, mint a miénk. Lehet, hogy meg fognak ölni, ha ezt mondom, de szerintem az olyan vers, amit nem lehet elénekelni, fura.
– Sz. B.: Igen, én most épp ilyeneket írok. Szóval mindig is a levegőben volt, hogy vers plusz zene, mégis csak ugyanaz a tő. A versmegzenésítés talán legnagyobb neve a Kaláka. Ugyanakkor szokás egy-egy popzenei előadó szövegeire azt mondani, hogy szinte költészet. Ezt a diskurzust sok panel meg közhely alkotja, az „igényes dalszövegnek” is van egy kódja, meg a versmegzenésítésnek is van egy közismert alapattitűdje. Ami a mi fellépéseinken elhangzik, remélem, egy harmadik dolog, és nem a Kalákával „feleselünk”. Amúgy divat ez most, sokan készítenek zenés irodalmi műsort. Tíz évvel ezelőtt nem volt így.
– Sz. K.: Amikor elkezdtük ezt a műfajt, mi is hallottunk egy csomó vers­megzenésítést, ami nagyon tetszett.