Beszélgetés Szántó Szilárd kolozsvári képzőművésszel, reklámgrafikussal

– Hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel?

– A nagyapám képzőművészeti iskola és egyetem nélkül is minőségi munkákat festett és rajzolt, mindig úgy mondta, hogy ő csak lopta a szakmát. Valahányszor a nagyszüleimhez mentem mindig megcsodáltam a rajzokat a lakásban, és én is valami hasonlóval akartam foglalkozni. Így kerültem Szatmáron a képzőművészeti gimnáziumba, és ha már az ember elvégez egy képzőművészeti iskolát akkor egyértelmű, hogy az egyetemen is a képzőművészeti karra fog beiratkozni.

– Egyetemistaként inkább grafikával foglalkozott. Miért volt ez vonzóbb, mint a festészet?

– Az egyetemen az egyik kedvenc tanárom, Nicolae Man mondta, hogy bár nem szabály, és viccesen hangzik egy egyetemi tanár szájából, de azt figyelte meg, hogy a magyar diákok jobban rajzolnak, a románok pedig jobban festenek. Ahogy elkezdtem erre figyelni, én is úgy láttam, mintha ez igaz lenne. Hiába végeztem festészeti szakon, nekem mindig is a rajz volt a mindenem. Nem szerettem a körvonalakat, a formák belső részleteinek kidolgozásával foglalkoztam inkább. Ha egy tárgynak nincsenek is körvonalai, de a belső formát megrajzolod, úgyis kirajzolódnak a körvonalak is. Sosem azzal kezdtem, hogy valaminek megrajzoltam a kontúrját, hanem  – legyen szó egy élőlényről vagy tárgyról – mindig arra törekedtem, hogy másképp építsem fel a struktúrát: először azt akartam megrajzolni, ami első ránézésre kevésbé szembetűnő. A rajzaim így egy kicsit furcsák, érdekesek lettek, bizonyos embereknek ijesztőek voltak, de a szakmabeliek nagyon izgalmasnak, érdekesnek találták a munkáimat. Így történt, hogy Nicolae Man elküldött Londonba ösztöndíjjal utolsó éven.

– Nem gondolt arra, hogy végleg Angliában marad?

– Angliába hívtak ugyan mesterképzőre, de akkoriban Románia még nem volt az Európai Unió tagja, ami azzal járt, hogy míg az EU-s állampolgároknak csak szimbolikus összeget kellett fizetniük a képzésért, addig nekem óriási összeget, mintegy ötezer fontot kellett volna kifizetnem havonta.

– Miután hazajött, a Kolozsvár Magyar Operának kezdett díszletet tervezni. Hogyan került az intézményhez?

– Londonban az egyik tanárom, Françoise Dupré mondta, hogy a rajztudásommal nincs semmi gond, de eljött az ideje, hogy valami másra is használjam, például díszlettervezésre. Így amikor hazajöttem – bár nem ismertem senkit – leadtam az önéletrajzomat a magyar színház titkárságán, azzal, hogy díszletet akarok tervezni. Eleinte mosolyogtak rajta, de aztán a magyar opera alkalmazott festőként, fél évvel később pedig már díszletet terveztem, két-három év alatt öt díszletet készítettem az operának.

– A díszlettervezés adta az ötletet, egy teljesen egyedi technika kidolgozására?

– A csodálatos mandarin díszletét készítettem akkoriban, az egészet műüvegből, tulajdonképpen akkor kezdtem el foglalkozni komolyabban az üveggel és annak festésével. Kísérletezni kezdtem ezzel az anyaggal, égettem, hajlítottam, festettem és torzítottam. Az iparművészetben az üveget általában színezik – ami nagyon szép szakma – de amit én kitaláltam az nem ugyanaz. Úgy kell elképzelni, mint egy talpon álló, két méter magas és egy méter széles festményt, amely tulajdonképpen átmenet a díszlet és a festmény között. Ebből egy elég érdekes technika született, ez lett a mesterképzőn a diplomamunkám, az volt a címe, hogy Átvilágítás. Egymásra több réteg torzított üveget tettem, az elsőn valami szöveg volt, az utolsó pedig konkrét tárgyakat ábrázolt. Ezeket átvilágítottam, így vált láthatóvá a végső kép. Ami a belső rétegeken volt, halványabban látszott az összképen, míg a külső rétegek ábrái erőteljesebben. A tanáraim is mondták, hogy ilyen technikát még nem nagyon láttak. Ez a munka ajándékozott meg a legnagyobb sikerélménynyel, egy tárlaton meg is vásárolták.

– Miért hagyott fel a képzőművészettel?

– Mert ebből nem tudnám eltartani a családomat, sőt magamat sem. Az anyagi biztonság most a legfontosabb így kezdtem el reklámgrafikával és honlaptervezéssel foglalkozni, aminek azért van valami köze a képzőművészethez. Mindenképpen mellékmunkát kell vállalni annak, aki festésbe, szobrászatba kezd, sok kollégám tanít az alkotómunka mellett. Nagyon ritkán látok rá példát, hogy valaki pusztán a festmények eladásából meg tudna élni. Én ezt nem is mertem vállalni. Egy feltétellel lehetne talán ezt megvalósítani: ha nemcsak a hazai galériákban értékesítenénk a műalkotásokat, hanem világszerte minél több galériában sikerülne jelen lenni.