Belépés egy megszűnő, időtlen világba

– Sajtófotósként dolgozol, fontos közéleti lapoknak, de sportújságnak is fotóztál, jelenleg a Sinteza folyóiratnak fényképezel. Eközben dokumentarista fotósnak tartod magad, szabadidődben ezzel foglalkozol. Mi a különbség a kettő között?

– A fotóról eleve el lehet mondani, hogy dokumentarista, mindig dokumentál valamit. A sajtófotóban is megvan a dokumentarista jelleg, így hasonlít a két terület. Mégis különbözik, hiszen a mostani kiállítás anyaga négy-öt éves lejáratú projekt. Az igazi dokumentarista fotó az, amikor egy témát sok ideig, akár éveken keresztül nyomon követ az ember, addig fotózza, amíg összeáll az anyag. A sajtóban egy megadott időpontig el kell küldeni a képeket, függetlenül attól, hogy folytatódik-e az esemény. És közben lemaradhatsz mozzanatokról, mert le kell tölteni és elküldeni a fotókat. A dokumentarista fotó esetében nincs ilyen, kimész a helyszínre és reggeltől estig fotózol, vagy akkor mész ki, amikor jók a fényviszonyok, és ha megtetszik valami, utólag többször visszamész.

– Honnan jött a késztetés, hogy a dokumentarista fotózás irányába indulj el?

– Mindig úgy éreztem, a személyes fotók jobban kifejezik a gondolkodásmódomat, hiszen azt fotózok, amit szeretek. A sajtófotóval ellentétben itt nem mondja meg senki, hogy mikor, hol, mit és miért kell fotózni, hanem belső indíttatásból csinálom. Régebb főleg az eldugott falvak érdekeltek, utólag, rá két-három évre láttam, hogy a kommunizmusban épült gyárakat, üzemeket eladták és lebontják. Ezt is meg akartam örökíteni. Ebben a sorozatban tehát két párhuzamos vonal van, egyik a hagyományos vidéki táj, az eldugott hegyvidéki falvak világa, a másik az iparé. Főleg Fehér és Hunyad megyében jártam, olyan településeken, ahol csupán négy-öt lakos él, az eltűnőfélben lévő életmódot akartam megörökíteni, az utolsó embereket a hegytetőn. És ezzel párhuzamosan a gyárakat, amelyek szintén eltűnőben voltak, sok azóta el is tűnt.

– A tárlat címében – Land(e)scape – benne van a menekülés is. Menekülés volt számodra ez a pár év?

– Így is lehet értelmezni, bár inkább a szójáték miatt került bele a címbe. Az anyagban elsősorban a tájakról van szó, de valóban benne van a menekülés is, hisz az emberek elmenekülnek ezekről a helyekről, mert már nem tudnak megélni. Valaminek vége van mindkét téren: az iparinak, de a rurális, hegyvidéki életmódnak is, ha meghal az az egy-két lakos, megszűnik az a fajta létforma.

– A tárlat valamennyi fotója fekete-fehér, fekvő, vagyis landscape formátumban készült. Ez tudatos választás?

– Mindig nagyon szerettem a fekete-fehér fotót, közelebb áll a gondolkodásmódomhoz, úgy érzem, időtlenebb. Nem vonja el annyira a figyelmet, a kép nem lesz rikító, színes foltokból összeálló valami. Ez személyes hozzáállás, van, aki ugyanezt színesben fotózza.. A fekete-fehér technika használata egyfajta szubjektív hozzáállás is, hiszen a tájat színesben látom, de úgy érzem, hogy fekete-fehérben koncentráltabban jelenik meg, grafikailag jobban összeáll, kifejezőbb a fotó. Másképpen asszociálódnak egymás mellett a különböző textúrák, a foltok, a formák, a vonalak.

– Első ránézésre a kordokumentumokra asszociálunk.

– Ez is része a koncepciónak, könnyebben hozzá lehet férni egy képhez, ha ezzel a hozzáállással nézzük. Mivel a régi fotók mind fekete-fehérek, megvan az első lépés: be tudsz lépni a dokumentum világába.

– A képek egy részét már bemutattad, legutóbb a kolozsvári In/Out dokumentarista-­­­
fotó-fesztiválon láthatta a közönség. A mostani tárlat azonban egyfajta mérföldkőnek számít, a nemzetközi IAGA galériával való együttműködés révén más országokban is kiállítják az anyagot. Szándékodban áll folytatni a projektet?

– Ez az első nagyobb, hosszú lejáratú projektem, 2010–11-ben kezdtem el fotózni, és az utolsó kép 2015-ben készült. Lehetne folytatni, mert a világ folyamatos változás, bármeddig lehetne követni. De úgy érzem, összeállt a téma. Bár vannak még gyárak, amelyeket nem fotóztam le, ez így jó. A mostani tárlat anyaga mintegy negyede azoknak a képeknek, melyeket kiválasztottam. Kiadványokhoz sem nagyon küldözgettem, mert úgy éreztem, hogy amíg nem fejezem be, nem akarom futtatni az anyagot. Most be van fejezve, és úgy érzem, beindult valami. Még friss a dolog, most került sor egy komolyabb kiállításra a IAGA galériában, és kilátásban vannak más, külföldi kiállítások is. Hiszen a műalkotások lényege, hogy minél többen lássák őket.

– Lesz-e következő projekt, és megvan-e a témája?

– Nekifognék újabb projektnek, de még nem határoztam el, mi legyen. Néha jó érlelni a döntést, hogy érezzem: ez az, amit érdemes lefotózni. Amikor megvan, nekikezdek.

– Tavaly tartottak először Kolozsváron dokumentarista­fotó-fesztivált, amelynek te is szervezője voltál. Mennyire van igény erre a műfajta?

– Mások szerint is hiánypótló volt a fesztivál, mivel nincs olyan rendezvény, mely kifejezetten a dokumentarista fotóval foglalkozzon. Ezért idén is folytatjuk, már elkezdtünk beszélni a témáról is. Minden kiadásnak van témája, ennek alapján gyűjtjük össze a kiállítandó munkákat. Külföldi és romániai fotósokkal egyaránt dolgozunk, azért hívunk más országokból is fotósokat, hogy érzékeltessük a különbséget. Hogy ugyanazt a témát hogyan látja egy olasz, német vagy angol fotós. Jó, hogy több pólus van, mert így színesebb az összeállítás.

Kollázsként újjászületett „riportfotók”

Első ránézésre riportfotókat láthat a néző, olyanokat, amilyeneket hírügynökségek honlapjain vagy napilapok címoldalán szokott – hívta fel a figyelmet Olimpia Bera, a kolozsvári IAGA Contemporary Art galéria Land(s)scape kiállításának kurátora a tárlat megnyitóján. Kifejtette, Vakarcs Loránd tárlatának összeállításakor az volt a céljuk, hogy a képeket megfosszák narratívájuktól, egymás mellé helyezve, kollázsként mutassák be, ezáltal hangsúlyozva művészi értéküket, és arra késztetve a nézőt, hogy újragondolja ember és táj kapcsolatát.
Vakarcs Loránd képein a menekülés nemcsak az alanyok esetében jelentkezik, a szerző a nézőt is arra készteti, hogy elhagyja komfortzónáját, mutatott rá Bera. Hangsúlyozta, az anyagot külföldön is be szeretnék mutatni, felmérni, hogy az ottani nézőkre hogyan hatnak a számukra kevésbé ismerős tájakról készült fényképek, a nemzetközi szinten jegyzett IAGA kiállítóterek fő célja ugyanis, hogy elősegítsék a nyugat- és kelet-európai kortárs művészet közötti párbeszédet. A tárlat február 10-éig látogatható a Cloşca 9–10. szám alatti galériában.