Az igazi színház állandó társulatot jelent

– Végigkövette az Interetnikai Színházi Fesztivál eddigi életét – a harmadik alkalomra mennyire „érett be” ez a szemle?
– Két évvel ezelőtt a temesvári, második fesztiválra – az akkori igazgató, Demeter András felkérésére – én válogattam a magyar nyelvű előadásokat. Volt egy közönségdíj is, az előadások után a nézők hihetetlen lelkesedéssel dobálták be szavazataikat a ládákba. Ez az együttjátszási szándék akkor erősen feldobta a fesztivál hangulatát. Vásárhelyen is sokan megnézték az előadásokat, nagyon jó a közönség. De egy nyilvánvalóan másfajta elképzelés alapján itt nem volt semmiféle díj. A romániai interetnikai színházi fesztiválnak szerintem még nem alakult ki teljesen az arculata, amely egyúttal azt is meghatározhatná, hogy a mindenkori rendezvény milyen „szabályok” szerint működjék. Temesváron más jellegű fesztivál volt, itt vendégjáték-sorozat lett belőle, és a színházak többnyire maguk döntötték el, hogy milyen előadással lépnek fel. Ennek bizonyára voltak bizonyos pénzügyi vetületei is, beleértve talán azt, hogy könnyebben lehessen mozgatni az előadásokat.
– Mennyiben befolyásolták minőségi szempontok az előadások megválasztását?
– Nagyon jól látszik a felsorakoztatott előadások nyomán, hogy melyik színházban éppen milyen tendenciát követnek. Sőt vannak olyan produkciók, amelyek pozitívabb képet mutatnak, mint amilyen abban a színházban az évad vagy az aktuális helyzet valójában. De akad olyan társulat is, amely teljesen mindegy, hogy milyen előadást hoz el, mert a színház állapota siralmas. Például a nagyváradi magyar tagozat jelenlegi stádiumát tükrözte a Mulatság című előadás fogadtatása. Pedig a három rokonszenves színész nagyon szeretett volna valamilyen ajándékot adni a közönségnek, ám a szándék szándék maradt, mert az előadás felépítése és koncepciója, illetve maga a produkció nem ütötte meg a mércét. Ezért nagyon sajnáltam az általam egyébként igen kedvelt három színészt, mert olyan volt, mintha egy üvegburában játszottak volna, semmiféle visszajelzést nem tudtak kicsikarni a közönségből.
– A rendezői koncepció minden esetben ennyire meghatározó?
– A színpadi alkotást a színészek a rendezői koncepcióval egységben hozzák létre. A szatmárnémeti társulat Márton partjelző fázik című előadásának nem volt ugyan hangsúlyos „koncepciója”, viszont a rendező olyan nagyszerű színészre osztotta a rászabott szerepet, mint Czintos József vagy Miske László.
– Melyik előadás tetszett a leginkább?
– A fesztivál legjobb előadása szerintem a sepsiszentgyörgyi, Tompa Gábor rendezte Godot-ra várva – amely ugyancsak kifejezte a színház állapotát, magas művészi színvonalát. Engem egyszerűen lenyűgözött a négy színész. Akkor jó egy előadás, ha elfelejtesz minden mást, és csak az előadásra koncentrálsz, ezúttal jómagam szinte sajnáltam, hogy hamarosan befejeződik. Péter Hilda bravúrja nem véletlenül kapott nyíltszíni tapsot, Váta Lorándnak a művészet legmagasabb fokán nyújtott bohócjátéka szenzációs volt, akárcsak a Pálffy Tibor és a Nemes Levente alakítása. A székelyudvarhelyi Anna Karenina pályaudvar atmoszférája és jó értelemben vett rafinériája ugyancsak élményszerű – hála Szabó K. István rendezőnek. Keresztes Attila a Csíki Játékszín történetének legjobb előadását vitte színre a Szerelemmel. Izgalmasnak tartom még a kolozsváriak Az elveszett levél című előadását, ha helyenként nem is értettem vele egyet. Nagyon merész és ügyes kísérlet, arról nem is beszélve, hogy ezt is Tompa Gábor állította színpadra, aki szerintem az európai színházművészet egyik legjobb rendezője. A Kolozsvári Állami Magyar Színház pedig Közép-Európa talán legnagyszerűbb társulata.
– Mennyiben befolyásolja a hazai színházi életet, hogy a színházak állandó társulatokként működnek?
– A társulat szón nemcsak a színészek és a műszak értendő, hanem az igazgató vagy a társulatvezető is. Nagyon sok függ attól, hogyan tudnak olyan valódi együttest kialakítani, amely leginkább a családhoz hasonlítható. Habár ezt az utóbbi időben meg szokták kérdőjelezni Magyarországon is. Francia és angol mintára megjelent a szándék, hogy inkább állandó társulat nélküli befogadó színházak jöjjenek létre. A múltkor Silviu Purcãretével beszéltem, aki világhírű rendezőként azt tartja, hogy az igazi színház számára állandó társulatot jelent. Azoknak a színházaknak a produkcióit pedig, ahol alkotói műhely jött létre, Vásárhelyen is az izgalmas, színvonalas alkotások közé sorolhattuk. Ahol csak intézményes jelleggel folyik a munka, ott az eredmény sem mindig egyértelmű.