Az MTA tagja lett a vásárhelyi Pál-Antal Sándor

 Az MTA budapesti Roosevelt téri székházában tartott székfoglaló alkalmából a 72 éves, rendkívül szerény szakember meglepődött, hogy vidéki erdélyi városban élő egyszerű levéltárosként megkaphatta a legmagasabb magyar tudományos elismerést. Orosz István professzor emeritus laudációjából viszont világosan kiderült, hogy Pál-Antal Sándor munkássága az egyetemes magyar történetírás felbecsülhetetlen értékének számít. „Aki Pál-Antal Sándor tudós írásait olvassa, találkozik olyasvalamivel is, amit nehéz egy szakszerűséget megkövetelő méltatásban elmondani: a ragaszkodással a magyarsághoz” – tette hozzá a szintén akadémiai tag Orosz István, majd az ünnepelt egyik dolgozatából idézett: „...kisebbségi léte során sok megpróbáltatást kellett kiállnia a romániai magyarságnak. Sok veszteség érte anyagi létében, szellemi életében és mindenekelőtt számbeliségében, az asszimiláció, elűzés vagy kivándorlás útján. Életképességét azonban megőrizte mindmáig, a hajdani és újabb keletű üldöztetések ellenére, és reméljük, hogy eljön az idő, amikor mindez csak egy halvány rossz emlékű epizód lesz csupán” – írta egyik tanulmányában Pál-Antal Sándor.

Míg 1990-ig a csíkszéki születésű levéltáros mindössze három magyar nyelvű tanulmányt közölhetett, a fordulat után egyik munkájának a megjelenése a másikat követte. „Már a változások előtt elhatároztam, hogy nyugdíjazásomig összegyűjtök legalább öt, nagyobb témára vonatkozó forrásanyagot, remélve, hogy azokat jobb körülmények között feldolgozom és közzéteszem. A sors másképpen döntött. Ma már a huszonegyedik kötetem megjelenése előtt állok” – mondta el Pál-Antal Sándor, miközben legújabb kötete kéziratát mutatta. Ez lényegében a Székely székek a 18. században című sorozat Aranyosszékkel foglalkozó befejező része.
A Magyar Tudományos Akadémia tizenkilencedik romániai tagja lapunknak elmondta: rendkívüli megtiszteltetésnek tartja, hogy az MTA filozófiai és történelemtudományok osztálya a soraiba fogadta. „Álmodni sem mertem volna ilyesmit. Azt viszont, hogy levéltári tisztviselőként nem leszek csak szolga, hanem iszom is a forrásvízből, már az egyetemről kikerülve eldöntöttem. Egy kisebbségi levéltáros nem maradhat a történetírás forrásainak egyszerű kezelője, hanem kötelessége fel is használni azokat a nemzete javára” – vélekedett Pál-Antal Sándor.