Az alkotókkal közösen rezonálhatott a kolozsvári közönség a Rezonanciák. Valamilyen formában című zenei performanszon

A ritmus-kavalkádot hallgatva egy újságíró gondolata valami hasonló lehet: milyen kár, hogy az este során szerzett hang- és élménycsomag szavakká nehezen formálható. Mi most mégis kísérletet teszünk rá.

A Tranzit Házba érkezve, a térben egy szőnyegen összetömörített hangszercsomag– mindenféle ütős hangszerek, klasszikus gitár – és egy nem föltétlenül megszokott koncertfelállás fogadott, amelyben a gitáros a közönségnek háttal, zenésztársai felé fordulva helyezkedett el. A zenészek által bezárt háromszög csak addig hatott szokatlanul, amíg a koncert elkezdődött, hiszen onnan kezdve a köztük zajló, érzékeny kommunikáció vette át a helyet, amely már önmagában elvarázsolhatta a közönséget: a három zenész jelenléte és magasan hangolt egymásra figyelése egy színházi előadáshoz hasonló légkört teremtett a térben.

A közönség pedig valóban izgatottan várta a zenei performansz alakulását. Az est első felében lassan, fokozatosan épültek egymásra a hangok. Kívülről figyelve, a közös alkotás zenei laboratóriumként hatott, amelyben a zenész-vegyészek aprólékos műgonddal adagolták az összetevőket. Eredményesen: a ritmus és a dallamok elérték a célzott receptorokat és jólesően olvadtak a hallgatóság mélyen szunnyadó sejtjeibe.

Nem csak auditív ingerek, vizuális hatások is érték a jelenlevőket, amelyeket Adorjáni Panna biztosított. Néhol a zenével egybehangoltan, máskor épp abból kiszakadva, homokból készült rajzokat készített a szemünk láttára, melyet a vászonra vetítve követhettünk végig. Az alkotás élőszerűsége is különös erővel hatott, főleg egy ennyire hosszú megvonási időszak után, amelyben kevés lehetőségünk volt közvetlen közelből tapasztalni valami egyszerit és megismételhetetlent.

Aztán hirtelen kinyílt a kör és az alkotók közös zenélésre hívtak, arra kérve, tapintsuk ki pulzusunkat, majd egyik kezünkkel képezzük le annak ritmusát. Másik kezünkkel a kilégzésre kellett hangot adni. A sok, különböző ütemben lüktető szívverés egyszerre közös hangorkánná alakult, amelynek disszonanciája valahogyan mégis összhangot és a pillanatba való megérkezést eredményezett.

A koncert második felében egy lenémított rövidfilm és Ferencz Áron dobbal követett párbeszédét hallgathattuk végig. A vásznon állatokat, emberi testrészeket és tájakat ábrázoló, rövid képkockák peregtek, egyes szám első személyben fogalmazott, belső monológ-szerű gondolatok kíséretében.

A zenei performanszot az alkotók hang drumon (acélból készült ütős hangszer szerk. megj.) játszott improvizációja zárta, majd a közönség kis ráadást is kaphatott, amelyet ki-ki kedve szerint csomagolhatott fel magának, útravalóként.