Angyalfüttyhöz nem kell tánctanár – Interjú Berecz Andrással

– Az Angyalfütty című műsorában – amellyel péntektől székelyföldi turnéra indul – a történet a világ teremtésétől kezdődik. Merre fut a mese szála?

– Maga most éppen a titkot kéri tőlem, holott a fátylat nagyon óvatosan lebbentem fel, hogy hagyjak is belőle, mint a török menyasszony, aki el van fátyolozva, de még az utolsó pillanatban is hagy magán valamit. A fő mesém tulajdonképpen a tánc kialakulása. Ehhez a férfit és a nőt kellett kedvemre megvizsgáljam, így Ádámnál és Évánál kezdtem.

Odaültem a Jóisten mellé esténként, és figyeltem a teremtést. Egy kicsit bele is piszkáltam itt-ott, mert a mesemondónak ez szinte kötelessége. És megteremtettem a táncnak a két hősét, a férfit és a nőt, Ádámot és Évát, úgy, ahogy az nekem ízlett. Teológiailag cáfolható, amit mondok, de így kezdődött.

Amíg a táncig eljutottam, meg kellett vizsgálnom, hogy kinél van fajzatunk ereje: a férfinál vagy a nőnél. Úgyhogy így gombolyítottam tovább, hogy kinél lakik az erő és hol. Hogy lehet, hogy ilyen szépen el van felezve az erőnk, mert az ember ereje fele részben a férfinál, fele részben az asszonynál van, csak mindegyik másutt hordja. Na, ezt feszegettem, ezt vizsgáltam az egyik mesében, és utána végre eljuthattam az angyal ajándékáig, a tánc-nótáig. Mert nem mindig táncolt az emberiség.

Mesés előadás öt városban
Amint arról korábban már beszámoltunk, Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó március 6-án Csíkszeredában, a Csíki Játékszínben, 7-én Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Házban, 8-án Sepsiszentgyörgyön az unitárius templomban, 9-én Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházban és 10-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban lép fel. Az érdeklődők az Angyalfütty című műsor anyagát hallhatják, amely 2013-ban a Kőkertben liliom című sorozat harmadik részeként lemezen is megjelent.

Azt a pillanatot kerestem fel az álmaimban, amikor egy zuhanó angyal unalmában gyűszűnyire kinyitotta a száját. Akárki megpróbálhatja, ha megun valamit, a szája csak akkora lesz, mint egy kicsi eper. S hogy ez az angyal fejjel lefelé zuhant, hát véletlen fütyülni kezdett, de elég unalmas hangot adott ki, ezért kottába rántotta, traktusba igazította, megszaggatta a dallamot, s abból lett egy olyan gyönyörű muzsika, a világ első táncmuzsikája, hogy arra már odalent egy csaracsói ember is felkapta a fejét.

S ellépett előle. Kettőt balra, aztán kettőt vissza. Amikor belétalált az egyre erősödő nóta ritmusába, már a világ első csárdáslépését figurázta, hirtelen támadt szertelen, feneketlen kedvihez igazította.

Na, innen aztán én elviszem az összes általam ismert táncokig és annak a lelkéig a mesét. Azért, mert nem tudok táncolni. Azért. Én a táncházakban mindig csak ültem, akkor álltam fel, amikor már botrány volt, amikor már becsület dolga volt. Amikor a leányok ott epekedtek, akkor muszáj volt felálljak, még ha a lábukra léptem is, mert láttam, hogy itt már nem lehet menekülni.

Na jó, túlzok, de jó táncos sose voltam. Ha valaki nagyon jól táncolt, rólam még széken ülve is a veríték leszakadt. A táncban a párok megpróbálják egymást. Legjobban azt szerettem, ahogy forgás közben már csak ketten maradtok a világban. A lényegtelen elmosódik, eltűnik, a forgó világegyetem te vagy, meg a párod, összekapaszkodtok, égitest lesztek. Vagy a széki lassú. Imbolyogva léptek patkóformán, szépen összekapaszkodva. És ott még dalolni is tudtok közben, mert a tempó engedi, a tüdő pihen, a szív kalapál. Ki kell próbálni! Ezt az angyalfüttyös mesémet ezek hozták elő. Ez az én ajándékom a táncháznak.

– Tehát amikor az ember táncol, angyalfüttyöt hall?

– Olyan az angyalfütty, a tökéletes táncmuzsika, hogy az odaigazítja az embert. A figurát csontodba, velődbe lopja hangról hangra. Ott nem kell magyarázni, nem kell tánctanár. Itt a kockázat abban van, hogy meddig zuhan az angyal. Ezzel muszáj volt valamit kezdjek, mert ugye a rendes mese olyan, hogy ha feldobtál egy szót, az előbb-utóbb a talpára kell essen. S bizony sokat vakartam a fejem, hogy mit kezdjek ezzel a zuhanó angyallal. Mert aki zuhanni kezd, az előbb-utóbb földet is ér. De nem mondom meg, mit csináltam vele. Innen nem mondom el... Jöjjön el! Izguljon kicsit az én angyalkámért!

– Módosulnak-e, mennyire képlékenyek a meséi, miután megszületnek?

– Most is például igazítottam egyet rajtuk. Most, hogy elmondtam, hogy milyen mesét fogok mondani, már toldottam rajta, pedig nem akartam. Úgyhogy nagyon képlékenyek. Olyan, mint a gerenda, hogy már rég elhagyta a gyökerét, az ágait lecsapták, legyalulták, s mégis hallani, hogy éjszaka egyet pattan, tekeredik egyet. Nyög egyet. Még mindig az életet dicséri. Az örök, örök változást, a megújulást.

A mese is erre van ítélve. Akkor eleven, ha mozog. Mindig odaigazodik a közönséghez, az évek, évszázadok, évezredek során hihetetlen, milyen alakuláson megy át, és mégis megmarad a lényege. Ebben van az ereje, ebben az örök mozgásban.