
Fotó: Facebook/Zoltán Béla
A hétköznapi valóság apró részleteit megragadva állítja össze sorozatait, installációit Zoltán Béla Bukarestben élő, nagybányai képzőművész, a Diptych kiállítótér alapítója. Az alkotó, akit pályája főbb állomásairól, munkájáról és a romániai képzőművészethez fűződő viszonyáról kérdeztünk, idén Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjban részesült.
2021. március 20., 20:442021. március 20., 20:44
2021. március 22., 11:572021. március 22., 11:57
– Melyek voltak az első impulzusok, amelyek elindították a képzőművészeti pályán? Szerepet játszott benne a nagybányai származás is, lévén, hogy a város a híres festőiskolával büszkélkedhet?
– Bátyámmal együtt Marosvásárhelyen születtünk, édesanyám nagybányai származású, és mivel orvosként odahelyezték, 1980-ban költöztünk a máramarosi városba. Amatőr festő nagymamám, Zoltán Magdolna, Sütő Nagy László író lánya Kolozsváron nőtt fel, ott végezte a művészeti líceumot, érettségi után pedig Budapestre felvételizett. A második világháború kitörése miatt azonban vissza kellett jönnie Kolozsvárra, ahol megismerkedett nagyapámmal. Mivel ő lemaradt a művészeti képzésről, nagyon büszke volt rám, amikor felvettek a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemre.
Az, hogy láthattam őt festeni, nagyban meghatározta a későbbi művészetem. Sokáig én is a nagybányai festészetre jellemző komplementáris kontrasztokat és hosszú árnyékokat használtam. A tavalyi, Felt Unheard című sorozatom ötletét szintén a nagybányai tájból és a városhoz közeli Kereszthegy látványából merítettem. A nagyszüleimnek volt egy hétvégi háza a hegy közelében, ahol gyerekkoromban sok időt töltöttem.
A tavalyi Call of the Void című festményen ezt meg is örökítettem, magamat ábrázolva, amint éppen a kereszthegyi tájba ugrom be.
– Milyen út vezette Kolozsvárról Bukarestbe, ahol jelenleg is alkot?
– A nagybányai művészeti líceum kerámia szakán végeztem, utána pedig sikerült bejutnom a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakára. Olyan mára már híres kollégákkal tanultam együtt, mint Adrian Ghenie, Șerban Savu, Victor Man. Diplomázás után, 2002-ben megismertem a volt feleségemet, aki Bukarestben élt, így hát ideköltöztem. Azóta itt élek, itt dolgozom, és apránként építgetni kezdtem a karrierem. Egyéni és csoportos kiállításokon vettem részt, 2014-ben a bukaresti Nemzetközi Kortárs Művészeti Biennáléra is meghívtak. Szóval zajlik a munka.
– Kiket tart mestereinek?
– Mestereim, a szó hagyományos értelmében, nem igazán voltak. A fejlődés és a tanulás időszakában persze nagyon fontos, hogy legyen valaki, akire felnézünk, én viszont inkább kortárs, külföldi művészek munkáiból inspirálódom. Nagyon szeretem például Anish Kapoor (brit–indiai nagyszabású installációkat készítő szobrászművész – szerk. megj.) vagy Maurizio Cattelan (olaszországi, szintén installációkat alkotó szobrász – szerk. megj.) alkotásait. Inkább bizonyos témákba, motívumokba, nem technikákba kapaszkodom.
Zoltán Béla marosvásárhelyi születésű, Bukarestben alkotó képzőművész egyik installációja
Fotó: Facebook/Zoltán Béla
– Az alkotómunkán kívül szervezői szerepet is vállal az ön által létrehozott Diptych kiállítótérben. Milyen művészek bemutatkozásának ad teret a nemrég nyílt galéria?
– Kezdem az elején. 2010 óta dolgozom az Anca Poterașu Galériával, amelynek a régi székhelye a Diptych épületében volt. 2019-ben, a galéria költözésekor éppen nem volt műhelyem, ezért megkérdezték, szeretnék-e a műterembe költözni. Természetesen igent mondtam, mert nagyon jól nézett ki a hely, és számos kortárs alkotásnak teret adott már. Érdekes most abban a térben dolgozni, ahol 2016-ban még a munkáimat állították ki. A korábbi műtermeken más alkotókkal osztoztunk, de most szerettem volna egyedül lenni.
A galériát a nemzetközileg elismert, magyarországi Pinczehelyi Sándor képzőművész retrospektív munkáival nyitottuk meg, felállítva ezzel a „Diptych-mércét”. Közel két év alatt annyira ismertté váltunk, hogy újabban a művészek keresnek meg azzal, hogy szeretnének kiállítani nálunk. A galéria menedzselésébe azért fogtam bele, mert különleges művészeket akartam megismertetni a közönséggel, távlatilag azonban nem tervezek kulturális menedzserként dolgozni.
a társalapító Lina Țărmure művészettörténésznek.
– Bár hosszú ideje Bukarestben él és alkot, az erdélyi képzőművészeti életben is számontartják, hiszen a magyar kultúra napja apropóján januárban megkapta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért kitüntetést. Hogyan értékeli az erdélyi képzőművészetben észlelhető mozgásokat?
– Képzőművészeti szempontból Bukarest a központ, de az utóbbi tíz-tizenöt évben Kolozsvár, Temesvár és Jászvásár is igen fontos csomóponttá vált. Azt látom, hogy egyre több romániai kortárs művész nemzetközileg is elismert. Munkáikkal már a berlini, a londoni vagy akár a New York-i galériákban is találkozhatunk.
Úgy gondolom, attól függetlenül, hogy Erdélyben vagy Románia más régióiban alkot az ember, ha jól teszi a dolgát, képzőművészként szinte bárhol kiállíthat.
– Egyébként visszatérve a díjra: hogyan értékeli az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért kitüntetést?
– Nagyon örültem neki, és hálás vagyok, amiért felterjesztettek rá. Kétségkívül jól indult az év.
Zoltán Béla: „A Call of the Void című festményen megörökítettem, magamat ábrázolva,amint éppen a kereszthegyi tájba ugrom bele”
Fotó: Facebook/Zoltán Béla
– A festészeten kívül formákkal, tárgyakkal is kísérletezik. Hogyan jutott el a festészettől a képzőművészeti tartalom objektumokban való megragadásához?
– Természetes folyamatként zajlott. Már a líceumi években nagyon szerettem háromdimenziós alkotásokat létrehozni. Továbbra is használom a színeket és a festészet nyelvét mint kifejezési eszközt, de emellett mindig jelen volt a tárgy is képzőművészeti formaként. A tárgyak és a formák iránti érdeklődésem amatőr gyűjtő édesapámtól indulhatott, aki mindenféle antik tárgyakat újított fel, és nagyon szép kerámiagyűjteményt tudott magáénak.
A kettő ötvözete a 2009-es Transition Icons című, olaszországi egyéni kiállításomon valósult meg. A sorozatot egy gyárépületből inspirálódva a romániai, rendszerváltás utáni átrendeződés témája köré építettem. A festményeken a gyárat ábrázoltam, a kiállított tárgyak pedig az épületből származtak. A 2015-ös sorozatomat szintén talált tárgyak mentén indítottam el: egy régi, lerombolt templom tégláiból hoztam létre kiállítási tárgyakat. Most is éppen folyamatban van egy installáció, aminek a megnyitóját most tervezzük az Anca Poterașu Galériában.
– Melyek azok a témák, amelyek megragadják a figyelmét és felébresztik önben az alkotókedvet?
– Szinte bármiből, a legegyszerűbb dolgokból is tudok inspirálódni. Meglátok valamit, és kontextusba helyezem. Sokat sétálok Bukarest utcáin, de bárhová megyek, mindenhol a valóság részleteit kutatom. Megfigyelem a házak rétegeit, majd kiemelek egy-egy részletet, és azt felnagyítom.
Így született a Zoom in című kiállítás anyaga is, amin 2016-ban kezdtem dolgozni. Akkoriban egy művész barátomnál láttam, hogy nagy méretű fotóháttérre rajzol. Beszereztem én is egyet, és felragasztottam a műtermem falára. Ez a megoldás teret adott arra, hogy a festékkel új módon kezdjek kísérletezni. Mostanában inkább az emlékekkel, az idővel és annak hatásaival dolgozom. Az foglalkoztat, ki az, aki lát, és mit lát. Ezeken a munkákon egyszerre két téma jelenik meg, a tájkép és az arckép ugyanazon a felületen.
– Mennyire befolyásolta a járványidőszak az alkotásban? Fel tudta használni a bezártságot, korlátozottságot inspirációs forrásként?
– Mivel nálam az alkotás létállapot, a karantén az én munkakedvemre is hatással volt. A hosszadalmas felkészülés és a különböző korlátozások miatt kevesebbet dolgoztam, de még így is születtek újszerű alkotások. A legérdekesebb kísérlet talán az Imádkozó önarckép lett, amit szintén egy utcai látvány inspirált. Láttam, hogy az utcai plakátokat valaki megkarcolta, az alsó rétegek alól pedig új dolgok sejlettek fel. Ebből az ötletből kiindulva megfestettem a saját arcképemet, majd hátulról felvágtam a vásznat, ami szintén azt a hatást kelti, hogy belülről bomlanak ki dolgok.
Bálint Tibor türei bujkakészítő a Népművészet Mestere kitüntetésben részesült, Kovács Pali Ferenc mákófalvi népi bútorfestő a Csokonai Vitéz Mihály-díjat kapta meg szombaton a 40. Mesterségek Ünnepén, a budai Várban.
A politika helyett a közművelődést választotta. Interjúnk második részében a nyolcvanéves Szabó Zsolt irodalomtörténész a Művelődés megmentéséről, a Kolozsvár Társaságról és a fiatalok megszólításáról beszélt.
Nyolcvanévesen is megállás nélkül dolgozik Szabó Zsolt. Interjúnk első részében családi örökségről, Benedek Elekről, a kommunista cenzúráról és a közösség szolgálatáról beszél a Kolozsvár Társaság elnöke.
Szeptember 10–12. között a Nexus Nemzetközi Színházi Fesztivállal nyitja évadát a Békéscsabai Jókai Színház: a háromnapos találkozón magyarországi, romániai, ukrajnai és szerbiai társulatok kilenc előadással, hat versenyprodukcióval mutatkoznak be.
Mit lehet megmutatni egy korán félbeszakadt életműből? Milyen is volt a húsz évvel ezelőtti Csíkszereda? És miért fontos emlékezni? Hátrahagyott pillanatok 2001–2006 címmel nyílik kiállítás Krausz Károly Róbert munkáiból Csíkszeredában.
Megújult a temesvári-józsefvárosi több mint százéves víztorony, és nemsokára megnyitja kapuit a látogatók előtt.
A felújított Kemény-kúriába költözhet vissza ősszel a sarmasági falumúzeum, amely másfél évig nem volt látogatható a felújítási munkálatok miatt. Most gyűjtés indult: a helyiektől régi használati tárgyakat, népviseleteket, néprajzi emlékeket várnak.
Báró Kemény János író, színházalapító, mecénás és közösségépítő köztéri mellszobrának felavatásával, kiállításmegnyitókkal, könyvbemutatókkal ünnepelték szombaton Marosvécsen az Erdélyi Helikon megalakulásának centenáriumát.
Új műsorstruktúrával várja nézőit szombattól az M1 csatorna – közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája az MTI-vel.
A Színházi Kritikusok Céhe levelet juttatott el Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszternek, valamint Nagy Ervin államtitkárnak, amelyben az Orbán János Dénesnek kifizetett összegek kivizsgálását kérik.
szóljon hozzá!