A poéta arcai

A kövendi falunapok kiemelkedõ momentumának számító emlékállításra Vásárhelyi Géza orvos-költõ egykori betegei, munkatársai és tisztelõi könnyes szemmel gyülekeztek a volt orvosi rendelõ elõtt, ahol Székely Miklós unitárius lelkész és Valentini Attila önkormányzati képviselõ, a rendezvény ötletgazdája és fõszervezõje leplezte le a Suba László által készített, az orvos-költõ arcát is megörökítõ emlékplakettet.

A test és a szellem istápja

Vásárhelyi Géza idén lett volna 69 éves. Nevére többnyire csak a vájtfülû irodalmárok kapják fel a fejüket. Közülük is csak kevesen tudják, hogy nem csak költõ, orvos is volt. Olyan, aki a kommunista államvezetés idején is a Kosztolányi által megfogalmazott szakmai éthosz értelmében végezte munkáját, aki „a szenvedéssel hivatásszerûen” foglalkozott, felvállalva a napi penzumon túl a közösség minden problémáját. Költõként annak a nemzedéknek volt tagja, amely a Lászlóffy Aladár szerkesztette Vitorlaének címû antológiában hallatta elõször hangját 1969-ben. A Balla Zsófia, Bordi Margit, Cseke Péter, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László és Molnos Lajos nevével fémjelzett nemzedék körében Vásárhelyirõl a rendszerváltás óta mind kevesebbet hallani.
Kövenden Cserés Ferenc közíró, a költõ közeli barátja mondott avatóbeszédet. Szerinte Vásárhelyi elsõsorban orvosként és népmûvelõként él a helyiek emlékezetében: „Igaz, nem minden körorvosnak jár ki az utódok részérõl az emlékállító igyekezet. Kellett valami olyat tenni a hivatali kötelezettségen túl, amivel ezt kiérdemelte” - mondta Cserés, a költõ kövendi tevékenységét úgy sommázva: a falu hétköznapjaiban betegeket gyógyító orvos volt, aki Trabantjával vagy a Kis Sanyi szekerével Bágyont és Kercsedet is járta. Nem a buszjárathoz kötõdött a programja, a rendelésen túl volt ideje - kerített rá - szóba állni az emberekkel.
Az egyénre naponta leselkedõ betegség gyógyítására minden orvos felesküszik Hippokratész óta, de ezen túl van egy másik, ki nem mondott eskü: a szellemé. Vásárhelyi Géza személyiségének varázsa volt. Mindenkinek értett a nyelvén, mindenkivel szóba tudott állni. A faluban máig úgy mesélik, volt néni, aki a vele folytatott beszélgetésektõl gyógyult meg.

Népnevelõ, Trabanttal

A téli népfõiskola keretében meghívta a faluba a legjobb elõadókat, a legnevesebb írókat-költõket. Így ismerhették meg a kövendiek Kányádi Sándort, Tamás Máriát, aki gyermekverseit olvasta föl, és amerikai útjáról számolt be. De megfordult a faluban Nagy István, Horváth István, Létay Lajos, Szõcs Géza, Páskándi Géza és Banner Zoltán is. Meghívta a kövendi származású egyetemi tanárt, Egri Lajost, hogy a kisállattenyésztésrõl beszéljen, és fiát, Lászlót, aki oroszországi útjáról számolt be. Jakabos Ödön indiai útjáról mesélt, arról, hogy egy zacskó földet vitt Kõrösi Csoma sírjára. Itt járt Veres István, aki kilencvenéves korában is az Erdélyi Gazda munkatársa volt. Még hosszan sorolhatnánk, kiket hozott Trabantján, hogy nyitogassa a kövendiek elméjét - a fentiekért soha hivatalos elismerésben nem részesült. Inkább házkutatók jártak nála. A kövendiek azt mondják, hogy vele együtt végleg elment innen az egyetlen, a falut enynyire pártoló értelmiségi.

Hétvégenként kimondottan költõ

Miután Székely Miklós unitárius lelkész megáldotta a kövendi emléktáblát, az emlékezõk a Fikker János Mûvelõdési Ház udvarára indultak ebédelni. Vásárhelyi Anikóval, a költõ özvegyével útközben beszélgettünk. - „Ebben a világban, amelyikben mindenkit elfelejtenek, és csak a jelenre gondolnak, csodálatos, hogy ez a falu így megemlékezett Gézáról. Ez egy gyönyörû dolog. Mindenkinek köszönöm, hogy ezt a gyönyörû ünnepséget megérhettem” - mondta az özvegy. Kis Sándor bácsi, a doktor úr egykori fogatosa is mellénk szegõdött. Tõle azt kérdeztük, hogyan emlékeznek Vásárhelyi Gézára a mai kövendiek? - „Több mint tíz évig volt a falu orvosa. Én hordoztam szekérrel a betegekhez a környezõ falvakba, Bágyonba, Kercsetbe, Sínfalvára - akkoriban nálunk nem járt a busz. Sok idõt töltöttünk együtt. Jókedvû ember volt, mindenütt szerették, munka után be-behívtak egy pohárka pálinkára. Aztán megvette a Trabantot, utána csak innen szekereztünk át a szomszédos falvakba. Nagyon szerettük, tudott a nyelvünkön beszélni, ráadásul jó orvos is volt. Elõfordult az is, hogy reggel hatkor elkezdte, és este nyolckor még nem tudta befejezni a munkát, olyan sok betege volt, s ha házhoz hívták, oda is kiment még a rendelés után.” - Mikor volt ideje a doktor úrnak az írásra? Hát a rengeteg kulturális program megszervezésére? - faggattuk Cserés Ferencet, aki több mint tíz éven át szervezte a doktor úrral közösen a kövendi mûvelõdési életet. - „Vásárhelyi Géza hétvégeken kimondottan költõ volt. Nagyon sok barátja volt az irodalmi szerkesztõségekben, például az Utunknál, és Létay Lajos volt fõszerkesztõ, aki pártolta a vidéket, minden rendezvény megszervezésében partnere volt. Géza olykor a teljes szerkesztõséget meghívta ide. Önfeláldozó ember volt, a családja tudná megmondani igazán, hogy mennyire, hiszen valahonnan el kellett rabolnia azt az idõt, amit ránk fordított. Minden télen népfõiskolát szervezett, és ami költõi honoráriumot vagy hálapénzt kapott, annak is nagy részét a közösség javára fordította. Méltóképp folytatta azt a közösségépítõ munkát, amelyet a mi falunkban Balázs Ferenc és Fikker János kezdett el.”
Pali bácsi, a doktor úr egykori betege mai napig is hálát érez: - „Amikor Vásárhelyi Géza idekerült, emlékszem, szegény édesanyám nagyon beteg volt. A doktor úr éjszakákon át kezelte és gondozta, képes volt itt maradni két-három napot is egyfolytában, anélkül, hogy lakása lett volna a faluban. A rendelõben aludt, éjszaka pedig többször is felkelt, ha kellett, és percre pontosan beadta az injekciókat. Amikor nem az orvosunk, akkor a barátunk volt, felvállalta a gondjainkat. Ezenkívül pedig - ezt nagyon fontosnak tartom - jó magyar ember volt. De mostanáig soha nem volt elismerve”.

Farkas Wellmann Endre

Én ezt már úgyis álmodom

„Akkoriban, mikor még módomban állt választani, nem sok jóval biztatott a bölcsészeti kar. Azt hittem, az orvostudományban kevesebb a mellébeszélés. Tévedtem. Kettõs hivatástudatom keserves választások elé állított: döntéseim az enyémek - lennének -, ha nem szólt volna bele minduntalan korom. Hinnem kell tehát a ráolvasás hatékonyságában - gyógyításban, költészetben egyaránt. Ez belsõ erõ kérdése: csakis az enyém. S hogy ki hogyan hagyja meggyõzetni magát a gyógyulás érdekében - közérzet dolga. Hibáimat, kínlódásaimat, bár kénytelenül, ugyancsak vállalom. E vers-leletek egyúttal gyógyító-varázslások is. Túladagolva: mérgezõek.” (Vásárhelyi Géza 1979-ben megjelent, Én ezt már úgyis álmodom címû verseskötetének fülszövege)


Vásárhelyi Géza (1939, Pécs-1988, Kolozsvár)

A középiskolát a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban végezte, majd ugyanitt, az Orvosi és Gyógyszerészeti egyetemen orvosnak tanult. Máramarosban Nagysomkúton, majd a Kolozs megyei Kövenden volt körorvos. Kötetei: Viaskodás az angyallal, 1969, Irodalmi Kiadó, Bukarest; A 998. éjszaka, 1976, Kriterion, Bukarest; Ezt én már úgyis álmodom, 1979, Kriterion, Bukarest; A tébolyult kalmár, 1982, Dacia, Kolozsvár; Álomtalanul már az örök éjszaka, 1983, Kriterion, Bukarest; Álom nem emlékeimrõl, 1986, Kriterion, Bukarest; Sarja de cavalerie - Paul Brumaru fordításában, 1987, Kriterion, Bukarest; A Nincsmiért madár, 1988, Kriterion, Bukarest. Posztumusz: Ki vár engem?, 1991, Orpheusz, Budapest; Ne félj, az álom úgyis szertehordoz (hátrahagyott versek), 1993, Kriterion, Bukarest. 1995-ben a Heltai Könyvtári Alapítvány kezdeményezésére létrehozták Tordán a Vásárhelyi Géza Könyvtárat.