„Te döntesz, hogy Veronika leszel-e, vagy az, aki üvölti: »keresztre vele!«” – László Attila a húsvét lelkiségéről (2.)

A konfliktusok esetén az ellenségkép-kreálás kerül előtérbe, és ezt követi a támadási kényszer. Ezt látjuk a közbeszédben is, és ezt a digitális világ ezt még jobban kihangosítja. Ugyanakkor jó tudni, hogy nem pusztán mai jelenségről beszélünk. Szabadjon visszatérnem a Bibliához. A Sátán, amikor megkísérti az embert, akkor túlzással és ferdítéssel kezdi: igaz, hogy Isten megtiltotta, hogy a kert valamennyi fájáról nem ehettek? Tehát az abszolút jóságot, az életet magát önzőségként állítja be.

A túlzás és ferdítés sok baj oka ma is: vannak, akik úgy érzik, hogy ha másik valamit kap, attól én leszek kevesebb. Ez eszement dolog. Ugyanez társadalmi szinten is érvényesül: egy testvérrel, egy szomszéd néppel kapcsolatban is. Ehelyett akár mi Erdélyben, vagy Kolozsváron is érezhetnénk azt: együtt többek tudunk lenni. Az a kérdés, hogy kinek hiszünk. A Jóistennek, aki életre, az atyai házba hív? Annak, aki az ember életét úgy képzeli el, hogy soha nem ér véget?

Hogy melyik oldalra állsz, azt te döntöd el. És bátorítanék mindenkit, hogy döntsön, nemcsak a maga érdekében, hanem a szerettei érdekében is, hiszen például nem mindegy, hogy hogyan formálódik a családja, mi lesz a gyermekeiből. Hiszen nem mindegy nekünk, hogy akit szeretünk, akikért áldozatot vállalunk, azok jövője ne érdekeljen bennünket. És sajnos megtörténik, hogy erre az a válasz, hogy „most nem érdekel”. Ezért fontos, hogy maradjunk meg a hűségesek köreiben, akik újra és újra jelenvalóvá téve megélik mindazt, amit a húsvét ad ajándékként.

Itt látom a szépségét az egyházunknak, hogy számtalan szimbólummal, szimbolikus gesztust formálva jelenvalóvá, emberivé teszi az ünnepet. Gondolok itt magára a liturgiára: ahogy nagycsütörtök este felhangzik a kereplők hangja, mindig lélek-megérintő pillanat. Az is szép szimbólum, ahogyan csend van nagypénteken, vagy ahogy a húsvét vigíliáját ünnepelve megjelenik egy parányi, pici gyertyafény a hatalmas templomban, a Szent Mihályban.

Húsvét: János példája, aki látott és hitt

– Visszakanyarodnék oda, hogy a mai társadalom miként viszonyul a halál, az elmúlás témájához: az érzékelhető sokszor, hogy mintha „eltolná” a mai civilizációnk magától a szenvedést, a halált, az öregséget. Az öregek sokszor öregotthonba kerülnek, a családi közösség nincsen együtt, ugyanakkor érzékelhető „a fiatalság diktatúrája”: a kereskedelem és reklámipar is azt közvetíti, hogy az ember örökké fiatal szép tud maradni, hogy a külső számít leginkább meg az anyagiak. A húsvéti gondolatkör fényében nézve pedig ez torz gondolat…

– Az örök élet bennünk van, magunkban hordozzuk. Azt nem lehet kiiktatni. A csapda, amit itt megint a Sátán állít, az a gondolat, hogy az örök életet itt, a Földön kell megvalósítani, itt legyen az emberé. Persze hatalmas üzletágak bontakoztak ki: a szépségipar, a fiatalító műtétek, és sorolhatnánk. Holott az ember az örök életet nem itt a Földön fogja birtokolni. És hogy miért? Azért, mert Isten így akarja, és ezt ígérte az embernek. Ez döntés kérdése, hogy elfogadom, vagy nem, és e szerint élek-e. Valóban megváltozott a halálhoz való viszonyulásunk. És ez rossz, mert hozzásegíti az embert ahhoz, hogy kierősödjön a másik oldal, és tévutakra kerüljünk.

– Zárásként megkérném, nevezze meg, melyik húsvéthoz kötődő jelenet, pillanat áll a legközelebb Önhöz az evangéliumokból.

– Az, mikor Péter és János hírt kap, hogy üres a sír. János, a szeretett tanítvány ott állt a kereszt alatt, tehát gyakorlatilag a tanítványok közül ő az egyetlen, aki a borzalmat végigéli kezdettől a végéig. És amikor Jézus sírjához érkezik, benéz az üres sírba, minden egyértelművé válik a számára és hisz.