A magyar „Teatro Colón”

Pályáját fordítóként, szerkesztőként kezdte. Hogyan lett végül diplomata?

Annak idején magyar–spanyol szakot végeztem a bölcsészkaron, majd rövid kitérő után az Európa Kiadónál lettem irodalmi szerkesztő. Tizenhat évig latin-amerikai és spanyolországi, tehát spanyol nyelvű irodalom fordításával, szerkesztésével és terjesztésével foglalkoztam. Ennek kapcsán alkalmam adódott ösztöndíjas tanulmányutak keretében Panamában és Kolumbiában járni, tehát bizonyos topográfiai és szellemi helyismeretre már szert tettem. A magyarországi rendszerváltás után ezért is gondolták rólam, hogy az újabb diplomata-geneáció soraiban megállom a helyem, és hasznosítom a korábbi tapasztalataimat. Így kerültem a külügyminisztériumba, és két év után Kolumbiába, ahol beosztott diplomataként, egy darabig ideiglenes ügyvivőként, majd konzulként dolgoztam. Majd újabb itthontartózkodás után kerültem Argentínába, ahol viszont korábban sohasem jártam. Irodalmárként azonban soha nem tudtam behozni a hátrányt az úgynevezett karrierdiplomatákkal szemben. Afféle „bágyadt intellektuelnek” számítottam.

Gyakran mondják, hogy a népek közeledését leginkább a kultúra segíti elő. Ön miként értékeli argentínai tevékenységét, ebből a szempontból mennyire volt eredményes?

Ebben a tekintetben igazán sikeres volt, sőt! A nagykövet kollegáim kis „Teatro Colónnak”, tehát a híres Buenos Aires-i operaház kisméretű megfelelőjének nevezték a magyar követség épületét, ahol rendszeresek voltak a kamarahangversenyek, színházi előadások és más kulturális rendezvények. A finn, a szlovák, a szlovén, a román és más nagykövetségekkel közösen olyan eseményeket szerveztünk, amelyek messze túlmutattak a szorosan vett diplomáciai munka keretein. A kultúra úgy érinti meg az embereket, ahogyan erre semmilyen más dolog nem képes. Skandináviától az andokbeli országokon keresztül egészen Ausztráliáig sokan jeleztek vissza, és együttműködési szándékukról biztosítottak.

Mi volt az, ami leginkább érdekelte az argentin közösséget?

Az argentinokat rendkívül érdekelte az uniós csatlakozás, az Európai Unión belüli sokszínűség kérdése. Számos alkalommal kellett erről nekünk – magyaroknak, cseheknek, szlovéneknek, osztrákoknak – számot adnunk.

A kulturális események szervezése során nemcsak a magyarul tudó magyarokat tekintették célközönségnek, hanem a magyarul már nem beszélő leszármazottakat is. Hogyan látja összességében az argentin magyarság helyzetét?

Remélem, hogy van jövője, annak ellenére, hogy azok a történelmi kataklizmák, amelyek nyomán újabb és újabb hullámokban tömegesen érkeztek magyar emigránsok Argentínába, ’56 óta nem ismétlődtek meg. A kinti magyarságot így csupán a biológiai szaporulat éltetheti. Több jóslat szerint 20–30 év múlva már nem találunk magyarokat az országban. Én ezt nem hiszem, mert a helyi magyarság 19 szervezetének működése, a nemzeti ünnepek megtartása arról tanúskodik, hogy a közösség szívügyének tekinti a magyar identitás megőrzését. Az argentinok pedig – akik akár családi, akár baráti kapcsolat révén kapcsolódnak be az eseményekbe – támogatják ebben a magyarokat. Argentína sokszínű ország, és ez önmagában is serkentő erőt jelent. Már a környezet sem engedi, hogy a magyarság végképp beolvadjon.