A legnagyobb székelyre emlékeznek

Száznyolcvan éve, 1829. február 3-án született a Székelyudvarhely melletti Lengyelfalván Orbán Balázs néprajzi gyűjtő, író, politikus, akit az utókor a legnagyobb székelyként tart számon. Az évforduló alkalmából emlékünnepet és koszorúzást tartanak ma Székelyudvarhely főterén, a baróti Erdővidék múzeumának Kászoni Gáspár Termében pedig 19 órakor Orbán Balázs emlékezete címmel vetített képes előadást tart Boér Hunor, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa. A torontói Orbán Balázs Alapítvány pályázatot írt ki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem olyan magyar hallgatóinak, akik jövőjüket is szülőföldjükön és annak fejlesztése érdekében képzelik el. A kanadai alapítvány a mostani tanévre összesen 1000 kanadai dollár értékben hirdette meg ösztöndíjait, előnyben részesülnek a nehéz anyagi helyzettel rendelkező egyetemi hallgatók. A pályázat leadási határideje február 28., a felhívás és a jelentkezési lap megtekinthető a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség honlapján .

Orbán Balázs báró régi udvarhelyszéki székely családban született: apja, Orbán János a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knenchtel Eugenia német–olasz (vagy görög) családból származott. Főúri címét sohasem használta, puritán, egyszerű életet élt. A székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, de az utolsó két osztályt már nem végezte el, mert 1846-ban családjával Konstantinápolyba utazott, hogy átvegye a velencei származású nagymama, Foresti Mária örökségét. Beutazta a Közel-Keletet, eljutott Egyiptomba, ahol megmászta a piramisokat, a Szentföldön ellátogatott a bibliai helyekre, bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később Keleti utazás címmel hat kötetben jelentette meg.

Egy nyugati lapból Athénban szerzett tudomást a magyar forradalomról. Konstantinápolyban saját pénzén 150 fős szabadcsapatot szervezett, de mire elérték az Al-Dunát, Világosnál megtörtént a fegyverletétel. Orbán ezután a török birodalomba özönlő emigránsok egyik fő segítője lett, egy ideig Kossuth környezetében élt, és meghiúsított egy merényletkísérletet. Az osztrákok kikérési kérelme elől 1852-ben Londonba menekült, itt minden idejét a British Múzeumban és könyvtárakban töltötte. Gyűjtötte, rendszerezte a közel-keleti utazásával kapcsolatos anyagokat. Két év után átköltözött Jersey, majd Guernsey szigetére, ahol mély barátságot kötött Victor Hugóval, fiaitól tanulta meg a fényképezést, s így vált később a fotografálás egyik hazai úttörőjévé. Innen 1855-ben utazott vissza szüleihez Konstantinápolyba, és 1859 végén – kihasználva a politikai enyhülés adta lehetőséget – hazatért. Az abszolutizmus éveit, az enyhülés időszakát arra használta fel, hogy bejárja a Székelyföldet.

Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetelt, fényképezett. Munkája eredményeként 1868–1873 között hat kötetben kiadta főművét, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból címmel. Hatalmas és pontos anyaggyűjtése, a régi épületek, szobrok, írásos emlékek, ötvös- és textilmunkák, szokások, földrajzi és személynevek, visszaemlékezések leírása nélkülözhetetlen és gyakran egyedüli forrása a néprajznak és a történettudománynak. Fontos a további tízéves munka alapján megírt, 1889-ben kiadott Torda város és környéke is.

Hivatalt vállalt: 1861-től Udvarhelyszék ideiglenes főjegyzője, 1867-től Kolozsvár főjegyzője volt, majd viszszavonult, és 1868-tól Pesten élt. Utódja nem volt, egyetlen örökösének népét tette, de hagyatéka fölött hoszszas per keletkezett. Temetésén határozták el, hogy szobrot érdemel, de erre 1995-ig kellett várni. Végrendelete szerint Szejkefürdőn temették el, sírja elé székelykapusort állítottak.