A közösségi fotós

– Korniss Péter és Kunkovács László fotóművész után ön a harmadik, aki Magyar Művészetért Díjat kap. Minek alapján ítélik oda ezt a kitüntetést?

– Én úgy vélem, hogy a díjjal nem egyetlen munkát vagy pár fotót honoráltak, hanem egy életművet. És nem is csak az én fotográfusi szerepemnek köszönhetően: gondoljunk csak a kapcsolódó szakmai tevékenységekre, vagy az évről évre megtartott, lassan intézményt teremtő  fotótáborokra, kiállításokra, egyéb eseményekre.

– Elég az, ha jó fotós az ember, vagy ismertnek is kell lennie?

– Az utóbbi időben elég sokat mozogtam, láttattam magam. Például Brüszszelben, az Európai Parlament székházában mutattam be május végén Az én Erdélyem című egyéni tárlatot, amit rengetegen láttak, és pozitív visszhanggal zárult. Egy Székesfehérváron tartott jótékonysági esten, amely több millió forintot hozott a moldvai csángó iskoláknak, az én kivetített fotóim is szerepeltek.

– Képei elválaszthatatlanul fonódnak össze a népművészettel. Sokszor eldugott helyek, falvak, emberek jelennek meg a felvételeken, amelyek így hangsúlyos dokumentumértéket kapnak. Meghatározó jellegű a téma?

– Próbálok úgy fotózni, hogy a képek egyetemesen értékelhetőek legyenek. Ha például Csíkszentdomokoson fotózok, akkor ne csak a domokosiaknak mondjak valamit, hanem egyszerre a világ felé is üzenjek. Erre nagyon igyekszem vigyázni, hogy ne tudjanak beskatulyázni mint csángó fotós vagy hasonlók. A munkámban a szakmaiság sarkalatos pontot jelent.

– Jókor jött a kitüntetés?

– Jókor, mert közben az ember elfárad, és elgondolkodik, hogy érdemes-e ezt a „közösségi fotós” szerepet vállalni, tovább csinálni. És azt is megnézi, hogy kik vannak mellette. Korniss Péter és Kunkovács László fotóművészeket már gyermekkorom óta csodálom. Az ilyen kitüntetések újabb lendületet adnak.

Túros Eszter

(fotó: Bahged Iszkander)