A domboldal kiállítóterme

Akkor a művész egy, a sarkak felé csúcsosodó, hosszú és magas kőfallal választotta el a közel egyhektáros telkét az úttól. A domboldalon, az erdőig felkúszó parcellát azóta teraszosította, és a teraszokra állította fel gigantikus műalkotásait. „Egy ideig féltettem, takargattam a szénaszobraimat – magyarázza Bartha Ciupe Ernő –, de miután hazajöttem velük az idei budapesti tavaszi fesztiválról, úgy éreztem, ennek semmi értelme. Már Kolozsvárra sem akarok bemenni velük. Volt már kiállításom elég, ezután itt akarom bemutatni a munkáimat.”
A magyarfenesi domboldal kétségkívül jó „kiállítóterem”. Déli fekvése folytán egész nap természetes fényben ragyognak a 4-5 méter magas alkotások. A Járabánya, Borrév felé vezető út is meglehetősen forgalmas, aki arrafelé halad, nehezen tud úgy elhaladni a birtok előtt, hogy ne figyeljen fel a különleges formákra. Az is azonnal feltűnik az arra járónak, hogy a tér kialakítása folyamatban van. A látványt betonkeverő, traktor tarkítja, munkások dolgoznak egy borpince kőtömbökből összerakott boltozatának az építésén, a fűnyíró gépet is el kell tolni az egyik műalkotás elől, hogy jól lehessen fényképezni. „Most még folyamatban van a tér kialakítása. Szeptemberre azonban remélem, hivatalos megnyitót is tarthatunk” – világosít fel a művész. Azt is hozzáteszi, hogy ez még csak a kezdet. Az egyik teraszon műtermet és egy falusi faházat készül felépíteni.

Összenőve a természettel
Megtudjuk, magyar, francia, lengyel látogatók is jártak már erre. Olyan is akadt, aki a www.ernobartha.com honlapon ismerkedett meg a művészetével, és az ott látottak alapján kereste meg a kiállítást. Aki pedig megáll és bekukucskál, az előtt kinyitják a kaput. A telken csatangoló kutyák is barátságosan viszonyulnak a látogatóhoz, a művész most éppen azon „dolgozik”, hogy az ebeket a nyulakkal is összebarátkoztassa. Ha ez sikerül, akkor a tapsifüleseket is szabadon bocsátják a bekerített területen. Két ló beszerzése is a tervek között szerepel. A művész lóháton szeretné bejárni a környéket, amelynek meglehetősen látványos szelete tárulkozik fel azok előtt is, akik a birtokra lépnek.A magam világát próbáltam kialakítani, de ezt a világot mások előtt is megnyitottam. Így egyáltalán nem agresszív a művészet” – teszi hozzá Bartha Ciupe Ernő. A zöld gyep, a telek végén kezdődő fenyőerdő is ugyanannak a világnak a része, amelyről a szobrok is mesélnek. A művész a szerves szobrászat termékeiként határozza meg alkotásait, amelyekben a formákat a természet és az emberi test ihlette. A kapuhoz legközelebb eső Idő spirálja már össze is kezdett nőni a természettel – a szobor szénaszövetén át friss, zöld fű serkent. „Ezek olyan fejlemények, amelyekre én sem gondoltam korábban” – meséli a művész. Látható lelkesedéssel teszi hozzá, hogy a Repülés című szénaszobron keletkezett lyukba fészket rakott egy madár, hogy a szó szoros értelmében is megtestesítse a művészi elképzelést.

Vállalt mulandóság
Bartha Ciupe Ernőt nem bántja, hogy alkotásai nem lesznek hosszú életűek. „Egy mulandó világban a műalkotások is mulandók lehetnek” – jegyzi meg. De azt is hozzáteszi, hogy a formák kicsinyített mása bronzból is elkészült. A nagy méretű kompozíciók azonban annak a reményét is életben tartják, hogy valamely forma megtetszik valakinek, és köztéri bronzszobor elkészítésére ad megrendelést. A szénaszobrászat technikáját is sikerült fejleszteni az utóbbi években. A most kiállított művek betonvas vázára dróthálót kötöztek. Arra vitték fel a szénaréteget, melyet újabb dróthálóval rögzítettek. Az így nyert felületet pedig egy víz alapú lakkal is bepermetezték. Ha át is áztatja a szobrokat az eső, azok a napsütésben azonnal kiszáradnak. „Így akár tíz évig is épen maradhat egy-egy munka, addig pedig meg lehet szokni, meg lehet szeretni a formákat” – jegyzi meg.
A séta végállomása a telek felső szögletében kialakított, deszkával lepadolt vízszintes plató, mely fölött a szénaernyő táncban pörgő nőalak szoknyáját idézi. Hogy az érzés még teljesebb legyen, a szénaszoknya fémszerkezetét csapágyakra szerelték, olykor a szél is megpörgeti. „A városról sem tudnék lemondani, de mostanában úgy érzem, elég hetente egy napot bent tölteni – teszi hozzá a művész. – Itt olyan mozit biztosít a természet, hogy naphosszat lehetne csak a felhőket nézni.”
A művész úgy érzi, csak közvetítője azoknak az ihleteknek, amelyek megérintik. Csak azért kellett megtanulnia a mesterség fogásait, hogy képes legyen a fentről jött sugallat átadására.