A tehetség nem feltétlenül eleve elrendelés dolga – Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész ihletről, pályaképéről, munkáiról

– Közben azonban szinte teljesen egyedül, némi családi segítséggel, felépített egy szép házat a Kányafőn, s felnevelt két gyermeket.

– Igen, azt hiszem – amint erre a 89-es rendszerváltás után alkalom adódott –, én voltam Kolozsváron az első gyesen lévő apuka. A feleségem fodrásznő, őt mielőbb visszavárták a kliensek, én pedig itthon maradtam, építkeztem, kialakítottam egy tágas műtermet is a lakás alatt, s pátyolgattam a gyerekeket. Mára felnőtt fiaim vannak, a nagyobbik, Zsolti bölcsészetet végzett, műveim értője és magyarázója, apró lírai szövegekkel, kisprózával teszi közérthetővé, mintegy emészthetővé az alkotásokat. Másik fiam szakács, s az álma, hogy önálló séf legyen egy többcsillagos szálloda konyháján. Közben, amint gyarapodott, cseperedett a család, én is szükségét éreztem, hogy állandó kenyérkereset után nézzek, rövid ideig rajzot tanítottam, majd a Református Kollégiumba szegődtem intézőnek, karbantartónak, amolyan mindenesnek.

– Kanyarodjunk kissé vissza a kezdetekhez. A családi hagyomány – mozdonyvezető apa és nagyapa, kazánkovács nagybácsi, kemény munkásemberek – nemigen predesztinálhatta a művészpálya felé. Egyébként is abban az időben minden kisfiú inkább mozdonyvezető, pilóta vagy űrhajós akart lenni…

– Lehet, titokban nekem is ezt a sorsot szánták, amíg ki nem derült, hogy színvak vagyok. Később a képzőművészeti főiskoláról is ezért tanácsoltak el már a jelentkezéskor. Az érettségi s a sikertelen felvételi után rövid ideig dolgoztam is a CFR-műhelyekben, az öntődében, sok mindent elraktároztam az öntésről, formázásról, ami jól fogott későbbi munkámban.

Szüleim pallérozni próbáltak. Megfordultam Benczédi, Vetro Artúr, Gergely István műtermében, tanultam tőlük vagy inkább csak ellestem, hogy ne mondjam, loptam a szakmát…

– Kamaszkorában bizonyára önt is megérintette az akkor dívó diktatórikus „kultúrforradalom” szele…

– Nem vagyok büszke rá, de akarva-, akaratlanul a Megéneklünk Románia-nemzedékbe csöppentem bele. Rajzolni, mintázni szerettem, s ezt ki is használták a tanáraim. Iskolai, városi, megyei szintű versenyeken vettem rész. Tizenegyedikes voltam, amikor a rajztanárommal a megyei KISZ-titkár elé citáltak – talán éppen valami pártfőtitkári születésnap közeledett –, a pártelvtárs azt mondta, ha sikeresen megrajzolom vagy megmintázom Ceauşescu portréját, nyitva áll előttem a pálya, felvételi nélkül besétálhatok a főiskolára. Mit mondjak, nem éltem a lehetőséggel… Később, amikor
a vasúti műhelyekben inaskodtam, meg Avram Iancut akartak csináltatni velem.

– Így utólag, gondolom, nem bánja, hogy kihagyta e „híresség” megörökítését. Nem egy képzőművészünk szívesen törölné a pályaképéből az akkori „hírességek” önkéntes vagy kényszerű „megéneklésének” nyomait.

– Bár, őszintén szólva, amikor hároméves sorkatonaságra besoroztak, az keservesen érintett. Mondta ugyan anyám, hogy jelentkezzem a teológiára, akkor megúszhatom, de nem tettem. A katonaság olyan volt, mint a munkaszolgálat, a mezőgazdaságban dolgoztunk a Bărăganban, kukoricát törtünk hóban, sárban. Amikor anyám egyszer meglátogatott, zokogásban tört ki a szutykos katonaruhám, dróttal felkötözött bakancsom láttán. De utóbb még e hároméves kínszenvedés is hasznomra vált. Hiszen hol máshol ismerhettem volna meg azokat a jellegzetes lipován, örmény, török arcvonásokat, amelyek legutóbbi kiállításom némely portréjáról visszaköszönnek.

– Úgy tudom, az idei Kolozsvári Magyar Napokon augusztusban ismét „színre lép”.

– Ez nem lesz egy szórakoztató, romantikus téma. Megpróbálom feldolgozni korunk égető problémáit: a stresszt, a környezetszennyezést, a különböző félelmeket és szorongásokat. Terveim szerint, ma divatos szóval élve, amolyan installáció lesz, szürreál valóság fény- és hanganyag, zajok, zörejek beépítésével. Nem szépnek, inkább izgalmasnak, el- és meggondolkoztatónak szánom.

Jakab Márta