
Nemes András Csaba: „a kisplasztika számomra szórakozás, amikor csinálom, teljesen benne élek”
Fotó: Facebook
Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész élete első, bemutatkozó kiállítását tavaly augusztusban rendezte a Kolozsvári Magyar Napok keretében, majd ezt alig tíz hónap alatt újabb kettő követte – a főtéri magyar konzulátus kiállítótermében és a törökvágási református egyházközség Kányafő Galériájában. A tárlatokon látható alkotások más-más tematikával, más-más stílusban és technikával készültek.
2019. július 09., 08:222019. július 09., 08:22
– Az utóbbi időben több kolozsvári kiállításon is megtekinthetőek voltak a munkái. Mi ez a lázas sietség, mintha az úgymond félárnyékban töltött évtizedeket szeretné nagy hirtelen bepótolni…
– Ezt kérdezi mindenki, hol voltam eddig, honnan bukkantam elő így egyszeriben. Pedig én azelőtt is ezt csináltam, kisebb-nagyobb agyagszobrokat, terrakottát, grafikát, sőt egy ideig ebből is éltem, s ezt kevesen mondhatják el magukról a hivatásos képzőművészek közül. A 90-es évek után különösen elszaporodtak az ajándéktárgyakat, csecsebecséket forgalmazó kisüzletek, galériák a városban, ilyenekbe adtam be néhány vallási vagy világi tárgyú munkát. Eladták, s üzentek, hogy hozzak újakat, hát „gyártottam” őket…
– Közben azonban szinte teljesen egyedül, némi családi segítséggel, felépített egy szép házat a Kányafőn, s felnevelt két gyermeket.
– Igen, azt hiszem – amint erre a 89-es rendszerváltás után alkalom adódott –, én voltam Kolozsváron az első gyesen lévő apuka. A feleségem fodrásznő, őt mielőbb visszavárták a kliensek, én pedig itthon maradtam, építkeztem, kialakítottam egy tágas műtermet is a lakás alatt, s pátyolgattam a gyerekeket. Mára felnőtt fiaim vannak, a nagyobbik, Zsolti bölcsészetet végzett, műveim értője és magyarázója, apró lírai szövegekkel, kisprózával teszi közérthetővé, mintegy emészthetővé az alkotásokat. Másik fiam szakács, s az álma, hogy önálló séf legyen egy többcsillagos szálloda konyháján. Közben, amint gyarapodott, cseperedett a család, én is szükségét éreztem, hogy állandó kenyérkereset után nézzek, rövid ideig rajzot tanítottam, majd a Református Kollégiumba szegődtem intézőnek, karbantartónak, amolyan mindenesnek.
– Kanyarodjunk kissé vissza a kezdetekhez. A családi hagyomány – mozdonyvezető apa és nagyapa, kazánkovács nagybácsi, kemény munkásemberek – nemigen predesztinálhatta a művészpálya felé. Egyébként is abban az időben minden kisfiú inkább mozdonyvezető, pilóta vagy űrhajós akart lenni…
– Lehet, titokban nekem is ezt a sorsot szánták, amíg ki nem derült, hogy színvak vagyok. Később a képzőművészeti főiskoláról is ezért tanácsoltak el már a jelentkezéskor. Az érettségi s a sikertelen felvételi után rövid ideig dolgoztam is a CFR-műhelyekben, az öntődében, sok mindent elraktároztam az öntésről, formázásról, ami jól fogott későbbi munkámban.
Szüleim pallérozni próbáltak. Megfordultam Benczédi, Vetro Artúr, Gergely István műtermében, tanultam tőlük vagy inkább csak ellestem, hogy ne mondjam, loptam a szakmát…
– Kamaszkorában bizonyára önt is megérintette az akkor dívó diktatórikus „kultúrforradalom” szele…
– Nem vagyok büszke rá, de akarva-, akaratlanul a Megéneklünk Románia-nemzedékbe csöppentem bele. Rajzolni, mintázni szerettem, s ezt ki is használták a tanáraim. Iskolai, városi, megyei szintű versenyeken vettem rész. Tizenegyedikes voltam, amikor a rajztanárommal a megyei KISZ-titkár elé citáltak – talán éppen valami pártfőtitkári születésnap közeledett –, a pártelvtárs azt mondta, ha sikeresen megrajzolom vagy megmintázom Ceauşescu portréját, nyitva áll előttem a pálya, felvételi nélkül besétálhatok a főiskolára. Mit mondjak, nem éltem a lehetőséggel… Később, amikor
a vasúti műhelyekben inaskodtam, meg Avram Iancut akartak csináltatni velem.
– Így utólag, gondolom, nem bánja, hogy kihagyta e „híresség” megörökítését. Nem egy képzőművészünk szívesen törölné a pályaképéből az akkori „hírességek” önkéntes vagy kényszerű „megéneklésének” nyomait.
– Bár, őszintén szólva, amikor hároméves sorkatonaságra besoroztak, az keservesen érintett. Mondta ugyan anyám, hogy jelentkezzem a teológiára, akkor megúszhatom, de nem tettem. A katonaság olyan volt, mint a munkaszolgálat, a mezőgazdaságban dolgoztunk a Bărăganban, kukoricát törtünk hóban, sárban. Amikor anyám egyszer meglátogatott, zokogásban tört ki a szutykos katonaruhám, dróttal felkötözött bakancsom láttán. De utóbb még e hároméves kínszenvedés is hasznomra vált. Hiszen hol máshol ismerhettem volna meg azokat a jellegzetes lipován, örmény, török arcvonásokat, amelyek legutóbbi kiállításom némely portréjáról visszaköszönnek.
Többfajta technikával, több stílusban és tematikában alkot Nemes András Csaba
Fotó: Facebook/Nemes András Csaba
– Az utóbbi években viszont volt alkalma másfajta hírességeket is megörökíteni, s közben a képzőművészeti egyetemet is elvégezte.
– A kilencvenes években csaptam fel ismét diáknak, képzelheti, hogy festettem immár deresedő halántékkal a tinédzserek között. Kérdezték is a tanáraim, a kollégáim, hogy mit keresek ott, s kissé fellengzősen hatott, amikor azt mondtam: a tudásért jöttem. Meg kellett alapoznom mindazt, amit addig ösztönösen csináltam. Bizony jól fogtak a művészeti anatómiai, művészettörténeti ismeretek… Néhány évvel ezelőtt a református kollégium igazgatójával régi püspökünk, Csiha Kálmán került szóba, megpróbálkoztam egy domborművel képek alapján, de mindenki beleszólt, a családnak sem tetszett, félretettem… S időközben sokat beszélgettem régi ismerőseivel, akik sok mindent elmondtak róla, az emberről, a jelleméről, gyűjtöttem a morzsákat. S egyszer csak azt mondták, na pont ilyen volt… Aztán sorra következtek erdélyi múltunk, történelmünk jeles személyiségei: a Kós Károly mellszobor (terrakotta) s a budapesti Erdélyi Gyülekezet felkérésére – tervezett erdélyi panteonjuk részére – egész sorozat bronz domborművet készítettem: Misztótfalusi Kis Miklós, Dávid Ferenc, Venczel József, Zsögödi Nagy Imre, s utóbb Reményik Sándor – ez év májusában volt a leleplezés a gyülekezet emlékparkjában.
– Úgy tudom, az idei Kolozsvári Magyar Napokon augusztusban ismét „színre lép”.
– Ez nem lesz egy szórakoztató, romantikus téma. Megpróbálom feldolgozni korunk égető problémáit: a stresszt, a környezetszennyezést, a különböző félelmeket és szorongásokat. Terveim szerint, ma divatos szóval élve, amolyan installáció lesz, szürreál valóság fény- és hanganyag, zajok, zörejek beépítésével. Nem szépnek, inkább izgalmasnak, el- és meggondolkoztatónak szánom.
Jakab Márta
Tizedik születésnapjára készül a WonderPuck utcai fesztivál, az újdonságokat is tartogató, ingyenesen látogatható jubileumi eseményt szeptember 4. és 6. között szervezik Kolozsváron.
A franciaországi Antibes-ban működő Musée Picasso gyűjteményéből 69 Pablo Picasso-alkotást láthat a közönség a Picasso en visite című kiállításon, amely szeptember 17-én nyílik Temesváron, az Art Encounters új kiállítóterében.
Meghalt Nádas Péter író szerda reggel 8 órakor gombosszegi otthonában – közölték a művész Facebook-oldalán a család kérésére.
Bálint Tibor türei bujkakészítő a Népművészet Mestere kitüntetésben részesült, Kovács Pali Ferenc mákófalvi népi bútorfestő a Csokonai Vitéz Mihály-díjat kapta meg szombaton a 40. Mesterségek Ünnepén, a budai Várban.
A politika helyett a közművelődést választotta. Interjúnk második részében a nyolcvanéves Szabó Zsolt irodalomtörténész a Művelődés megmentéséről, a Kolozsvár Társaságról és a fiatalok megszólításáról beszélt.
Nyolcvanévesen is megállás nélkül dolgozik Szabó Zsolt. Interjúnk első részében családi örökségről, Benedek Elekről, a kommunista cenzúráról és a közösség szolgálatáról beszél a Kolozsvár Társaság elnöke.
Szeptember 10–12. között a Nexus Nemzetközi Színházi Fesztivállal nyitja évadát a Békéscsabai Jókai Színház: a háromnapos találkozón magyarországi, romániai, ukrajnai és szerbiai társulatok kilenc előadással, hat versenyprodukcióval mutatkoznak be.
Mit lehet megmutatni egy korán félbeszakadt életműből? Milyen is volt a húsz évvel ezelőtti Csíkszereda? És miért fontos emlékezni? Hátrahagyott pillanatok 2001–2006 címmel nyílik kiállítás Krausz Károly Róbert munkáiból Csíkszeredában.
Megújult a temesvári-józsefvárosi több mint százéves víztorony, és nemsokára megnyitja kapuit a látogatók előtt.
A felújított Kemény-kúriába költözhet vissza ősszel a sarmasági falumúzeum, amely másfél évig nem volt látogatható a felújítási munkálatok miatt. Most gyűjtés indult: a helyiektől régi használati tárgyakat, népviseleteket, néprajzi emlékeket várnak.
szóljon hozzá!