A bűnös: Hasnyálka, az életvidám, link fickó

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hasnyálmirigy, valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő, Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője és nem utolsósorban vitéz kardja. A festményen látszana, hogy szakadatlanul szerelmes. Mint róka a tyúkokat, hajkurássza a nőket. És a férfiakat. Nem tenne különbséget, tudhatni a szerelem vak\" – kezdődik a Szüts-festményekre íródott szöveg, amelyben a bűnös maga a betegség, akit csak Hasnyálkaként emleget a továbbiakban. Bár Esterházy siet hozzátenni, hogy nem a képekre íródott a szöveg, hanem a képek és a szöveg összefonódnak a könyvben.

„Nem hiszem, hogy az írás terápia, de mivel 45 éve írok, lehet, hogy erre nincs rálátásom. Az írás a gondolkodás egy módja. Lehet, hogy segít az, hogy nap mint nap leülök és szöszmötölök, mert bár nem a lelkecskémmel szöszmötölök, hanem az anyaggal, de ez sok mindent jelent: bizonyos viszonyok átgondolását, és így tovább\" – fogalmaz az interjúban az író, hozzátéve, hogy egyfajta krimiszerű történetet képzelt el Szüts Miklós képei láttán, amelyek Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmjét juttatták eszébe: van egy ártatlan táj, amiben azonban ott van már a bűn.

„Volt sok kis naplóképem, és arra mondta azt Péter, hogy ezek remek kis gyilkossági képek, csak meg kéne írni. Csináltam eredetileg egy kis naplókönyvet, amit nap mint nap dolgos kis kezemmel telefestettem, és ezt odaadtam neki, hogy akkor erre varrjál gombot\" – avatott be a háttérbe a szerzőtárs, Szüts Miklós.

Az író a betegségével való szembenézés és a könyv megírásának párhuzamosságáról is nyíltan beszélt. „A napokkal együtt született egyfajta napló, ami részint próbálja magukat a napokat nyakon csípni, hogy ne felejtsük el, bár nyilván betegség- vagy inkább testcentrikus. Ebből aztán kiágaznak mindenféle fikciós ügyek is, az ember odagondolja még, hogy mi tartozik hozzá. Innen jönnek ezek a megszemélyesítések is a hasnyálmirigyet illetően, amely nem az írói fantáziának a következménye, hanem megint valami nagyon biológiainak, hogy tudniillik mi is a közöm hozzá, mennyire különálló valami ez, vagy mennyire a részem, és egyáltalán mi a viszonyunk. Jönnek ezek a természetes reflexek is, hogy gazsulálni kell vele, elnyerni a jóindulatát\" – fogalmazott az interjúban az író.

Esterházy szerint egyébként az is természetes reflex, hogy ilyen esetben a betegség hirtelen betölt mindent. „Azt hiszem a New York Timesban volt korábban egy beszélgetéssorozat írókkal a rákjukról. Kritikusan jegyezte meg a szerző, hogy ezek a jó írók vagy esetenként nagy írók egy másodperc alatt semmi mással nem tudnak foglalkozni, csak ezzel. Mindenről elfeledkeztek, arról, hogy ők írók, hogy ez mit jelent, és csak ez lett a fontos számukra. Holott ez egy természetes reflex, és nem is magától értődő, hogy miként lehet ellene tenni, megtartani például az írásnak azt a pozícióját, amit régebbről ismer az ember. Azt látom, hogy nem nagyon tudom megakadályozni – bár nagy erőfeszítést nem is nagyon teszek, hogy megakadályozzam –, hogy ne szivárogjon bele az írásaimba a betegségem\" – fogalmazott Esterházy Péter.