Szerbia: európai irány csalásgyanúval

 E forgatókönyv megvalósulásához már csak annyi kell, hogy Borisz Tadics demokrata exelnök és újdonsült elnökjelölt legyőzze a vasárnapi, döntő fordulóban a jól ismert riválist, Tomiszlav Nikolicsot. A parlamenti választáson ezúttal is győztes, de a kormánykoalíciókból rendre kimaradó Szerb Haladó Párt (SZNSZ) elnöke különböző bizonyítékokkal igyekezett meggyőzni a világot a csalásról, csakhogy a világ – azaz az Unió, az Egyesült Államok, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet stb. – kivétel nélkül Tadicséknak szurkol, Vojiszlav Seselj hágai vádlott egykori harcostársát pedig a háta közepére sem kívánja.

A szerb nacionalizmustól rettegő nemzetközi diplomácia továbbra is a jól ismert „européer” Tadicsot akarja az elnöki székben látni, tegyük gyorsan hozzá, a vajdasági magyarok és Magyarország számára is ez tűnik a kedvezőbb fejleménynek. Így nem csoda, ha süket fülekre talál a szavazatlopás vádja. Ugyanakkor az eredmények az SZNSZ és Nikolics, de a demokraták s Tadics esetében sem állnak távol az utóbbi egy évben végzett felmérések mutatóival, ami a szavazás korrektsége mellett érvelőket erősíti.

Szabadkai szabálytalanságok

Nem ugyanaz a helyzet a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) esetében. Szabadkán korábban egyetlen alkalommal sem mértek olyan alacsony támogatottságot, mint amennyit a végeredmény mutat, ráadásul a Demokrata Pártra (DSZ) mindez pontosan fordítva igaz, ami – ismerve a DSZ erőszakos szabadkai térnyerését – legalábbis joggal kelthet gyanút. Pásztor István pártelnököt igazolja az a tény is, hogy a hivatalos szavazatszámlálást követő részleges voksellenőrzés során a VMSZ delegáltjai rengeteg szabálytalanságra bukkantak.

Volt olyan szavazókör, amelynél a voksoláson részt vett választók számánál több tucattal kevesebb és olyan is, melynél több szavazólap volt a gyűjtőzsákban. Olyan szavazólapokat is találtak, amelyek színárnyalata, papírminősége és nyomdai kivitelezése eltért a többitől, ez utóbbiak mindegyikén a demokraták voltak a voksolók kedvencei. A történtek miatt a VMSZ büntetőfeljelentést tett. Pásztor István csak csütörtökön szólította fel szavazóit Borisz Tadics támogatására.

Ezzel a késéssel kívánta jelezni Tadicsnak a Szabadkán tapasztaltak súlyosságát, hiszen az előzetes tervek szerint már jóval a második forduló előtt születnie kellett volna egy olyan megállapodásnak, amely bizonyos vállalásokért cserébe a demokrata elnökjelölt támogatására buzdította volna a magyarokat. A durcáskodásnak nem volt különösebb tétje, hiszen a délvidéki magyar szavazók nagy többsége mindenféle felhívástól függetlenül is Tadicsra szavaz.

Szerbiában az utóbbi egy évtized a politikai törésvonalak mélyülését, a szemben álló táborok stabilizálódását hozta. Úgy tűnik, továbbra is mindent az európai és a nacionalista, nosztalgiázó irányvonal közötti ellentét határoz meg. A jelzők tompítva értendők, hiszen a Tadics-féle demokraták nemzeti elkötelezettsége minden integrációs törekvés vagy baloldaliság ellenére rendkívül erős, Nikolics korábban szélsőséges, mostanra mérsékeltre hangolt nacionalizmusába pedig belefér az uniós tagság támogatása is.

Az igazi kakukktojás ebben az egymásnak feszülésben a szocialista párt (SZPSZ), amely szavazatainak megduplázásával a mostani megméretésnek igazi nagy győztese lett. Ivica Dacsics, az SZPSZ elnöke kormányfő lehet, miután további támogatásáról biztosította Tadicsot. A szocialisták 2003-ban hitelesen tudtak szakítani Szlobodan Milosevics örökségével, a Hágában meghalt vezér egykori szóvivője, Dacsics ma a meggyilkolt rendszerváltó, Zoran Djindjics harcostársával, Tadiccsal alkot tartós koalíciót.

Az SZPSZ sikerének egyik kulcsa sokak szerint a nyugdíjasok pártjával való szövetkezés, az idősek egyszerre találják meg a pártban a jugoszláv nosztalgiát és a vélt érdekképviseletet. A demokrata-szocialista koalíció számára az igazi próbatétel a várhatóan Belgrádot is hamarosan elérő megszorítási politika lesz, kérdés, hogy a népi elégedetlenség felülírja-e az egyelőre mozdíthatatlannak látszó törésvonalakat.

Megvalósul-e
a normális Szerbia?

A mostani kampányban az életszínvonal témája nem tudott alapvetően befolyásoló tényező lenni, a lakosság számára talán még túl friss, közeli emlék a háború és a területvesztés, s a többnyire ezekből a traumákból fakadó nagy dilemma: védeni a szerb nép sérthetetlenségét vagy minél előbb csatlakozni Európa biztonságosabb részéhez. Pedig a pártok mindent megtettek a klasszikus „slágertémák” erőltetésével. Majd mindenki új munkahelyeket, befektetéseket, szociális gondoskodást ígért.

Nikolics ellenzékből érthető módon a hatalmon lévő demokraták ostorozásával igyekezett voksokat szerezni, de elemzők szerint lényeges hibát követett el, amikor az eddig sikeresen gyakorolt mérsékelt hangot nacionalista szólamokkal vegyítette, gyorsan összerántva ezzel Tadics táborát, amely a kormányzással ugyan elégedetlen, a közelmúltat idéző nagyszerb retorikából viszont már nem kér. Pedig Nikolicsék kormányra kerülésével komolyan kezdtek számolni Európában, de még az Egyesült Államokban is.

Sajtóhírek szerint Washington nagykoalíciót látna szívesen Belgrádban (is), mivel az erre épülő stabil kormány meg tudná oldani a Szerbia számára rendkívül érzékeny Koszovó-kérdést. Azaz a nyugati világ által elfogadott Nikolics Tadics oldalán az Unióba menetelve végleg „elengedné” az egykori szerb tartományt. Az amerikai külügyminisztérium egyik légkondicionált irodájának számítógépén nyilván egész csinosan néz ki e képlet, ami jellemzően tengerentúli módra csak egy dolgot hagy ki a számításból: a szerb szavazók érzelemvilágát és racionalitását.

A szavazói gondolkodásmód a vajdasági magyarok körében sem változott lényegesen. Ha tényként számolunk a szabadkai csalásokkal, akkor is megállapítható, hogy sok magyar voksoló a szerb pártokat, főképp a DSZ-t támogatta, ahogyan négy évvel ezelőtt is. A Felvidékkel ellentétben, itt nem elsősorban asszimilálódásról van szó, a délvidékiek közül sokan ezúttal is a demokraták kormányzásába látták az egyetlen esélyt Szerbia európai irányának megtartására.

A Vajdasági Magyar Szövetség ezen a folyamaton nem tudott alapvetően változtatni, az öt belgrádi mandátumával viszont javítani tudott négy évvel ezelőtti eredményén, azt pedig végérvényesen bebizonyította, hogy toronymagasan a legsikeresebb magyar párt, mellette más formáció alig rúg labdába a Délvidéken. Ez segítheti a kulturális autonómia hatékony működtetését, hiszen a nemzeti tanács irányításakor, illetve a keretek további tágításához nincs szükség végeláthatatlan belső vitákra, felesleges kompromiszszumokra, Belgrád felé egységes, kétségbevonhatatlan támogatottságot maga mögött tudó legitim erő képviselheti a magyarok érdekeit.

Talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy a VMSZ hatékony politizálása és elért eredményei alapján az egyik leghitelesebb kisebbségi párt a Kárpát-medencében. A közeljövő nagy kérdése most már csak az, megvalósul-e a magyar szövetség választási jelszavában megfogalmazott kívánság: a normális Szerbia.

Pataky István

A szerző a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezető-helyettese