Építik Koszovót – helyszíni riport Európa legfiatalabb országából

Amikor távozni óhajt, odaszól a rendőrautó szirénázására oda sem hederítő pincérnek és – nemzeti fizetőeszköz híján – pár eurót nyom a markába. És még sokáig lehetne sorolni a sok-sok ellentmondást, ami Európa legújabb és egyben legvitatottabb országát, Koszovót és annak fővárosát, Pristinát jellemzi.

Akár egy kis Székelyföld

A saját függetlenségét három és fél esztendővel ezelőtt, 2008. február 17-én, egyoldalúan kikiáltó Koszovó, az oda először belépő látogató számára a meglepetések országa lehet. Nem csak a nyugati kiruccanásokhoz szokottak számára, hanem azoknak is, akik valamiféle szorongással társuló előítélettel érkeznek ide. Az első meglepetések az embert már a határnál érik. Itt érvényét veszíti az egész Európában érvényes zöldkártya, és harminc eurót gombolnak le attól, aki személygépkocsija számára a legolcsóbb kötelező biztosítást választja, a mindössze egy hónapost. A mélyen zsebbe való nyúlás érzését csak részben enyhíti a mosolygós vámos kedves, többnyelvű üdvözlete. A középkorú férfi karlendítéssel jelzi, hogy ő megbízik bennünk, és esze ágában sincs a csomagtartóban kotorászni.

Mivel nem az ellenséges Szerbia, hanem Macedónia felől érkezünk, a határőr is nagyvonalú: éppen csak a pecsételés kedvéért kéri az útlevelet, amit pár pillanaton belül vissza is ad, majd kellemes koszovói tartózkodást kíván. Hasonlóan jár el az Orange koszovói partnere, a PTK-Vala helyi mobilszolgáltató is, mely angol nyelvű sms-ében kellemes időtöltést kíván Koszovó Köztársaságban, majd alig néhány másodpercen belül ugyanezt teszi románul, az otthoni cég is. Ezzel az Orange, illetve a többi hazai mobilszolgáltató kis túlzással történelmet ír, hiszen a Románia által el nem ismert köztársaságban köszönt.

Átlépve a déli határt, a Macedónia felől érkező székelyföldi utasban mintha déjá vu érzés alakulna ki. A kevesebb mint 11 ezer négyzetkilométeres ország domborzata kísértetiesen hasonlít az itthonira. Még az erdők is a székely tájat idézik, az onnan kikanyarodó rönkszállító kamionok sokasága pedig már-már azt az érzést kelti, hogy az emberfia hazulról hazaérkezett. Csak az utak állapota különbözik, az itthoni kátyúknak ott nyoma sincs, vagy legalább is a háború után sikerült felszámolni azokat. A robbantások által megviselt hidak szinte egytől egyig újjáépültek. A helységnévtábla-lefestés – bár az albán–szerb környezetben is néhány évvel ezelőtt még nemzeti sportnak számított – már nem akkora divat, mint mifelénk. Elvétve egy-egy, mára a kisebbségi sorsra jutott szerbektől megtisztított falu ciril betűkkel feltüntetett megnevezését fedi festékcsík. A déli enklávéknak számító szerb falvakban rendszeres a táblacsere, ha azt a festők munkakedve megköveteli. Bár mindig is a volt Jugoszlávia legszegényebb tartományaként emlegették Koszovót, a kisebb településeken is, a lakóházak móddal voltak építve vagy újjáépítve. Sok közülük géppuskagolyók nyomát viseli magán. Autóikkal sem vallanak szégyent a kevesebb mint 2 milliós ország lakói. A koszovói gépkocsipark annyiban különbözik a romániaitól, hogy ott többnyire csak a rendőrség meg a különböző békefenntartók furikáznak terepjárókkal.

Fejlődő és szürkülő gazdaság

A mintegy félmillió lakosú fővároshoz közeledve csak kapkodjuk a fejünket, amint a négysávos út mindkét oldalán egyik ipari telepet vagy kereskedelmi csarnokot a másik után látjuk. Mindegyikről lerí, hogy az utóbbi két-három évben épült. A semmiből kinőtt zöldmezős beruházások jócskán lendítettek e vidéken, amelyet az utóbbi húsz évben többnyire a feketegazdasága tartott el. A korrupció felszámolása még hiú ábrándnak tűnik, de a közelmúltban még annyira virágzó cigaretta- és üzemanyag-csempészetet mára a termelés és kereskedelem váltotta fel. Tisztán látszik, hogy a forradalmi időket az építkezés ideje váltotta. Ma már több a daru, mint a vörös háttérre rajzolt kétfejű, fekete sasos zászló, amely az albán nép lobogója. Ez még mindig népszerűbb a többségi lakosság körében, mint Koszovó új, kék alapú, hat fehér csillagos jelképe, melynek megrajzolására az ENSZ hirdetett pályázatot.
A központhoz közeledve megjelennek a szintén újnak számító üvegpaloták. Némelyik homlokzatán vagy tetején helyi vagy mifelénk is jól ismert multinacionális cég neve díszeleg.

A főtéren egy, a semmitmondó szocialista építkezés jegyeit magán viselő, de belülről teljesen átalakított, négycsillagos szálloda előtt parkolunk. A recepciónál folyékony angol nyelven bájos kis hölgy közli a szobák uniós szintre emelt árait. Aztán balkáni módra hozzáteszi: amennyiben sokalljuk, a hotel igazgatója jóváhagyásával, valamennyit engedhet belőlük. Rövid felszusszanás után pristinai sétára vállalkozunk. Nem érdekelnek a hírek és a rémhírek, ott, ahol a sétálóutcán ennyi ember szürcsölgeti a délelőtti kávéját valamelyik lokál teraszán, puskaporos szag csak nem lehet. A sok rendőr, katona, békefenntartó és az ENSZ székháza még inkább megerősíti bennünk: biztonságos helyen járunk. Igaz, a szálloda mellett éppen ekkor kerítenek el piros-fehér szalaggal egy kerthelyiséget, ahol egy állítólagos bombát keresnek. A koszovóiak számára már annyira megszokott a látvány, hogy senki nem rohan el a szomszédos helyszínekről, mi több az újságjukat olvasó, jól öltözött férfiak továbblapoznak, és nyugodtan folytatják békés eszmecseréjüket. Pristina nem Párizs vagy Róma, de még csak nem is Prága vagy Budapest, sétálóutcája mégis a nagy európai fővárosok hangulatát idézi. Csak éppen a külföldi turisták, meg a mutatványosok hiányoznak, nélkülük meg szinte síri csend honol.

Holtvágányra terelt UÇK?

Mindössze egy, sátrakkal teletűzdelt, kerítéssel behatárolt parkszerűségben észlelni nyüzsgést és hangoskodást. Mint megtudjuk, a húsz évvel ezelőtti, bukaresti Egyetem térre hasonlító látványt a hetek óta tüntető, egykori Koszovói Felszabadítási Hadsereg, a híres-hírhedt UÇK szabadságharcosai tartják fenn. „Bezzeg, amikor az ország függetlenségéért harcoltunk, jók voltunk. Most, amikor a jogainkat követeljük, nem kellünk senkinek” – mondja egy sántító középkorú férfi, majd látván, hogy nehézkes járását figyeljük, megjegyzi: a lábából kiműtött két golyót a háborúban szerezte.

A Mirkóként bemutatkozó, az angol nyelvet törő fiatalabb társa a szomszédos belügyminisztériumi épület kerítésén lévő több ezer fényképre mutat. „Látja azokat az embereket? Mind meghaltak ezért az országért. Mi szerencsések voltunk, mert megúsztuk. Ma meg halunk éhen, olyan kicsi a nyugdíjunk” – panaszolja. A legtöbb túlélő harcos egyébként jobban járt: a hirtelen létrehozott koszovói rendőrséget többnyire a volt UÇK-sokkal töltötték fel. Külön helyeket tartottak fenn a szerbeknek is, de egy 2008-as, Belgrád-párti tüntetésbe való bekapcsolódásuk miatt sokakat felmentettek állásukból, elvették a jelvényüket és fegyverüket. Ennek ellenére a belügyminisztérium, a rendőrség, valamint a többi kormányhivatal homlokzatán érintetlen háromnyelvű – albán, szerb és angol – felirat áll. Egy másik középület óriás molinójáról a nélkülözhetetlen sálkendőjét viselő Ibrahim Rugova, az ország és a szabadságharc jelképe tekint a járókellőkre. Az 1944-ben született politikust és irodalmárt 2002-ben választották az akkor még el nem ismert köztársaság élére. Pártja, a nemzetközi szervek előtt is a stabilitást ígérő Koszovói Demokratikus Liga 53 százalékos arányban nyerte a választásokat az UÇK vezéreiből alakult radikális ellenféllel szemben.

Az akkor még nemzetközi igazgatás alatt álló tartományban azonban továbbra sem szűntek meg az albán–szerb konfliktusok, a szerb civilek elleni támadások felerősödtek, s ezeknek sem az ENSZ-adminisztráció, sem a mérsékelt államfő nem volt képes elejét venni. A tüdőrákban szenvedő, muzulmánnak született, de kikeresztelkedett Ibrahim Rugova már nem érte meg a függetlenség kikiáltását, 2006-ban elhunyt. Népe álma viszont ma is él, sőt valóra vált. Ma már hetvenhat ország ismeri el Koszovó függetlenségét. Az Európai Unió eddig nem alakított ki egységes álláspontot, de 27 tagállamából 22 számára Koszovó mint önálló köztársaság létezik. Brüsszel noszogatása a mai napig sem hatott azokra az országokra, amelyek soha nem voltak híresek a kisebbségi kérdések példás megoldásáról. Spanyolország, Görögország és Ciprus mellett ilyen Szlovákia és Románia. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában pedig a Szerbiával szövetséges Oroszország és Kína blokkolja Koszovó elismerését.