Az algériai háborúról nincs közmegegyezés Franciaországban

Az óriási szenvedélyeket kiváltó, máig lezáratlan történelmi kérdések miatt és a közelgő választásokra tekintettel hivatalos megemlékezést azonban sem Franciaországban, sem Algériában nem tartanak.

Háború, nem rendfenntartás

A II. világháború után éppen ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1995-ben Jacques Chirac akkori köztársasági elnök elismerje a francia állam felelősségét a zsidók deportálásában. Addigra a francia történészek és a társadalom is feldolgozta a holokauszt tragédiáját. Az algériai háborút illetően hasonló utat jár be Franciaország, csak valamivel lassabban.

A franciák 78 százaléka 1962-ben népszavazáson mondta ki az algériaiak önrendelkezési jogát, a francia iskolákban 1983 óta tanítják „az algériai háború” történetét, de a francia nemzetgyűlés csak 1999-ben ismerte el, hogy Algériában „háború” és nem „rendfenntartás” történt. Azóta egyre több a gesztusjellegű megemlékezés Franciaországban a 400 ezer besorozott katona előtti tisztelgéstől az 1961-ben Párizsban lemészárolt algériai tüntetők tiszteletére állított emléktábla 2001-es felavatásáig. A megbékélés időszaka azonban még nem jött el, miután az algériai háború a mai napig megosztja a francia társadalmat.

Az áldozatok számát illetően nincs közmegegyezés: az algériai történészek szerint az ötvenes években 9 milliós lakosú országban mintegy másfél millióan vesztették életüket a hét és fél évig tartó harcokban, a francia történészek szerint viszont a konfliktusnak csupán 400 ezer áldozata volt.

Az emlékezés egyik fájdalmas pontja a márciusi fegyverszünet és a függetlenség július 5-ei kikiáltása között teret nyert erőszak: több tízezer úgynevezett harkit, olyan algériait mészároltak le honfitársaik, akik a francia hadseregben harcoltak a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) harcosai ellen. „Bőrönd vagy koporsó!” jelmondattal pedig az európai telepeseket emberrablásokkal és egyéb kegyetlenkedésekkel kényszerítették Algéria elhagyására.

Árulás történt?

Ötven évvel később több százezer veterán meggyőződése, hogy a francia politikai elit elárulta őket, a Franciaországba áttelepült egymillió „fekete lábúnak” nevezett francia telepes (200 ezer francia Algériában maradt) és több millió leszármazottjuk, illetve a 700 ezer áttelepült harki pedig kisemmizve érzi magát, amiért veszteségeiket a francia állam a mai napig nem ismerte el.

Nem tisztázott a francia katonák által a háborúban rendszeresen alkalmazott kínzások kérdése sem. Egy évtizede áldozatok és francia tisztek egyre nyíltabban beszélnek arról, hogy a francia hadsereg több százezer algériai ellen „náci módszereket” alkalmazott, s nemcsak kivételes túlkapásoknak tudhatók be a verések, fojtogatások, körömletépések, szemkiszúrások, nők megerőszakolása. A francia hadsereg azonban egyelőre hivatalosan nem ismerte el a kínzásokat.

Benjamin Stora történész szerint az algériai háború több szempontból is a mai francia politikai berendezkedés alapköve: az 1958-as, mai is érvényben lévő alkotmány, amely gyakorlatilag tejhatalmú köztársasági elnököt állított Franciaország élére, a háborús válsághelyzetben született. Algéria volt az egyetlen francia gyarmat, amely véres harcok árán és nem békés átmenettel vívta ki függetlenségét.

Új szerep Franciaországnak

Algéria elvesztésével azonban Franciaország kénytelen volt újragondolni szerepét a világban. Charles de Gaulle elnök az algériai vereség nyomán definiálta újra hazája stratégiáját Németországgal és a keleti-európai országokkal szemben. Az algériai háború alatt elszigetelődött Franciaországból a tábornok a népek önrendelkezéséért síkra szálló, az amerikai és a szovjet hegemóniát elítélő harmadikutas politikát hirdető európai hatalommá formálta hazáját. Mindent megtett azért, hogy Franciaország úgy váljon gyarmatosító nagyhatalomból a demokratikus Európa egyik vezető országává, hogy közben ne kelljen szembenéznie sem vereségével, sem megkérdőjeleznie az asszimilációra épülő politikai állammodelljét.

A franciaországi arab mozgalmak megjelenésével, a rasszizmus erősödésével, valamint a szélsőjobboldali Nemzeti Front megalapításával az 1980-as években lett először közbeszéd tárgya az algériai háború és annak következményei. A politikai iszlamizmus algériai megszületésével a 90-es években kétféle álláspont kristályosodott ki: míg a francia társadalom egy része úgy véli, hogy a gyarmatosító múlt is hozzájárult Algéria kizsákmányolásához és legyengüléséhez, mások szerint részben a függetlenség következménye az iszlám előretörése.

Nicolas Sarkozy:
ne várjanak bűntudatot

A másfél hónap múlva esedékes francia elnökválasztáson a székéért újrainduló Nicolas Sarkozy már korábban jelezte, hogy senki ne várjon bűnbánatot Franciaországtól. „Történtek atrocitások, azokat el is kell ítélni, de Franciaországnak nem kell bűnbánatot gyakorolnia ezért a háborúért” – mondta a köztársasági elnök. Alain Juppé külügyminiszter pedig arra emlékeztetett: Abdelaziz Buteflika algériai elnök osztja azt a francia álláspontot hogy „a jövőbe tekintve” kell az ötvenedik évfordulóra emlékezni, „szerényen, elkerülve mindkét oldalon a szélsőséges megszólalásokat”.

A mostani visszafogottsághoz nagymértékben hozzájárul az is, hogy Algériában május 10-én tartják a parlamenti választásokat, ezért az ottani elitnek sem érdeke a polémia. A függetlenség kikiáltásának július 5-ei ötvenedik évfordulóján viszont már hatalmas ünnepségsorozat várható az észak-afrikai országban.