Kalmár Ferenc: a román félből hiányzott a politikai akarat (2. rész)

– Két évig dolgozott rajta. Hogyan készült el?

– Nagyjából tízfős szakmai csapat dolgozott körülöttem. Volt közöttük külügyi szakember, parlamenti munkatárs, jogász. Három tanulmányutat is szerveztünk az Európa Tanács támogatásával. Finnországba, Dél-Tirolba és Szerbiába utaztunk, hogy működő kisebbségi modelleket tanulmányozzunk. Szándékosan nem Romániát választottam, mert azt akartam, hogy senki ne mondhassa: egyetlen ország problémájáról készül jelentés.

– Mi volt a legfontosabb célja?

– Két alapelvre építettem az egész jelentést. Az egyik az identitás védelme volt: meggyőződésem, hogy minden kisebbségvédelem ebből indul ki. A másik a kollektív jogok kérdése: én úgy gondolom, hogy pusztán egyéni jogokkal nem lehet megőrizni egy nemzeti közösséget. Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy a jelentésben megjelenjenek a kollektív jogok és az autonómia európai példái is.

– Ez váltotta ki a legnagyobb vitát?

– Sokan azt mondták, ezt soha nem fogják elfogadni. Még Semjén Zsolt korábbi miniszterelnök-helyettes is úgy vélte egy időben, hogy erre kevés az esély. Én azonban úgy voltam vele: vagy sikerül, vagy nem, de meg kell próbálni, nem lehet eleve feladni.

– Mit jelentett ez politikailag?

– Azt, hogy először sikerült egy európai dokumentumban ilyen egyértelműen megjeleníteni ezt a szemléletet. Ez volt a jelentés igazi tétje. Nem véletlen, hogy Romániában azonnal reagáltak rá. Alig két héttel az elfogadása után Traian Băsescu államfő kijelentette: aki Romániában autonómiát követel, az a román állammal kerül szembe. Ez önmagában megmutatta, hogy pontosan értették, miről szól a jelentés.

– Miután ez nem kötelező érvényű, ön mégis úgy érzi, megérte a küzdelem?

– Kétségtelenül. Nem azért, mert egyik napról a másikra megváltozott volna Európa kisebbségpolitikája. Hanem azért, mert

Számomra különös személyes élmény is kapcsolódik hozzá:

• én 1985-ben települtem át Magyarországra;
• amikor pedig a jelentést elfogadták, az Európa Tanács határozatának száma éppen 1985 lett.

Sokan véletlennek tartják, de én inkább úgy érzem, hogy az ember életében néha vannak ilyen különös jelzések.

– Parlamenti képviselői megbízatása után a Külügyminisztériumba került. Hogyan történt ez a váltás?

– A parlamenti ciklus lejárta után néhány hónapig Kövér László házelnök tanácsadója voltam, majd átkerültem a Külügyminisztériumba. Előbb miniszteri biztosként, később miniszteri különmegbízottként bíztak meg a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok koordinálásával. Emellett a diaszpórában működő magyar közösségépítő diplomaták munkáját is felügyeltem. Ezt a feladatot tizenegy éven keresztül láttam el, egészen az idei nyugdíjba vonulásomig.

Magyarország később még azt is vállalta, hogy a kezdeményezés joga kerüljön át Bukaresthez. Azt reméltük, ez felgyorsítja a folyamatot, de ez sem hozott áttörést.

– Milyen ügyek szerepeltek volna napirenden?

– Olyan régóta húzódó kérdések, amelyek a romániai magyar közösséget közvetlenül érintik.

A román oktatási törvény lehetőséget adott volna erre, mégsem valósult meg. Ehelyett az egyetemi átszervezések során fokozatosan háttérbe szorult a magyar képzés. De említhetem a restitúciós kérdéseket is, valamint a kollektív jogok elfogadását. Meggyőződésem, hogy ez utóbbi, mivel az autonómia alapját képezi, a megmaradás zálogát jelenti az erdélyi magyarság számára.

– Ezek szerint nemcsak új problémák kerültek elő, hanem régi vállalások sem teljesültek.

– Pontosan. Volt egy hosszú ajánláscsomag, amelynek jelentős része mindig ugyanúgy visszakerült az asztalra. Nem azért, mert újra meg újra elővettük volna őket, hanem mert semmilyen előrelépés nem történt.

– A szlovák viszony valamivel kedvezőbb volt?

– Igen, bár ott is voltak komoly viták: a Beneš-dekrétumok kérdése például rendre megakasztotta az egyeztetéseket. Emlékszem, volt olyan jegyzőkönyv, amelyet nem voltam hajlandó aláírni, mert a szlovák fél még azt sem akarta rögzíteni, hogy a két ország álláspontja eltér ebben a kérdésben. Végül sikerült legalább ezt a tényt belefoglalni a dokumentumba. Ez apró eredménynek tűnik, de a diplomáciában sokszor ezek jelentik az előrelépést.

– A szerb kapcsolatok hogyan alakultak?

– Ott egészen más volt a helyzet. Sok kérdés nem is a két állam között dőlt el, hanem a vajdasági magyar politikai vezetők közvetlen kapcsolatai révén. Emiatt a vegyes bizottság szerepe kisebb lett, mint amekkorát az alapszerződés eredetileg szánt neki.

– Tizenegy év alatt milyen következtetésre jutott? Valóban működő eszközök ezek a bizottságok?

– Igen, de csak akkor, ha a másik oldalon is megvan a szándék a problémák rendezésére. Ha nincs politikai akarat, akkor a legjobban előkészített jegyzőkönyv is csak papír marad.

Ha meg akarjuk őrizni Európa sokszínűségét, biztonságát, békéjét, akkor ezen bizottságoknak nagyobb szerepet kellene szánni, hiszen ez az államközi párbeszéd folyamatos terepe lehetne. Andrássy György professzorral és Szili Katalinnal közösen publikáltuk javaslatainkat a nemzeti kisebbségvédelem európai szintű megoldására.

– Visszatekintve: melyik feladatára a legbüszkébb?

– Egyértelműen a Kalmár-jelentésre. Az egy olyan dokumentum lett, amely túlélte a parlamenti ciklusokat is. Ma is hivatkozási alap, amikor Európában a nemzeti kisebbségek jogairól beszélünk. De legalább ennyire fontosnak tartom azt is, hogy a külügyben eltöltött tizenegy év alatt sikerült életben tartani azokat a fórumokat, amelyeken a határon túli magyar közösségek problémáit hivatalosan is napirenden lehetett tartani.

– Nyugdíjba vonult, de úgy tűnik, nem szakadt el a közélettől.

– Nem is szeretnék. Az ember egy idő után már nem tisztségekben gondolkodik, hanem abban, hogy a tapasztalatait továbbadja.

Ha ezekből a tapasztalatokból a fiatalabb nemzedék is tud valamit hasznosítani, akkor úgy érzem, nem dolgoztam hiába.

– Erdélyből indult, Magyarországon teljesedett ki a pályája. Hogyan tekint ma a gyökereire?

– Az erdélyiségemet soha nem tagadtam meg, és nem is akartam. Büszke vagyok arra, hogy nagyváradi és brassói gyökereim vannak. A román nyelv ismerete, az ott szerzett tapasztalatok egész életemben segítettek, különösen a diplomáciában. Mindig úgy gondoltam, hogy az ember élete során nem adhatja fel nemzeti identitását, vallását. Ez viszont kötelez. Nem mások ellen, hanem saját közösségeink, kultúránk megmaradásáért, fejlődéséért kell dolgozni. Én ezt próbáltam megvalósítani egész pályafutásom során.