A kincses város az irodalom tükrében

Vida Gábor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett diplomát, 1994 óta a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Mint mondta, az 1990-es évekbeli kolozsvári légkör meghatározó élményt jelentett számára. „Volt a városnak egy korszaka, amikor mindent szabad volt, minden nyitva állt, lehetett a föld fölött lebegni, és erről jó történeteket lehetett írni” – emlékezett vissza az író, aki bevallása szerint alaptörténeteit írta meg akkoriban, ezekből állt öszsze 1994-ben a Búcsú a filmtől című első novelláskötete.

Demény Péter író vitaindító beszédében úgy emlékezett az egyetemista Vida Gáborra, hogy már korai írásai sem csupán egy ígéretes tehetség szárnypróbálgatásai voltak. „Mindent tudott, amit egy írónak tudnia kell” – vélte Demény, aki a szerző esszéírói munkásságának jelentőségére is felhívta a figyelmet, irodalmi műveiről pedig úgy vélekedett, hogy Vida Gábor írásai személyes élményt jelentenek akkor is, ha látszólag kevés köze van hozzájuk az olvasónak. Ez a személyes kapcsolódás Demény Péter szerint a mű megértésének a feltétele, hiszen az irodalom elsősorban azt jelenti: magunkról beszélünk. Arra a kérdésre, hogy miért nem ír regényt, a novellaíróként ismert szerző úgy nyilatkozott, hogy a regényírás a rövidprózától különböző feladat, amit a kortársak közül sokan nem vesznek eléggé komolyan. „A nagyregénynek a története is nagy, a kezdettől a végig, a születéstől a halálig, az égtől a pokolig ível. A hosszú szöveg még nem regény” – magyarázta Vida Gábor.

A város, beleértve a kincses várost is visszatérő témája Vida írásainak. „A 20. század a deffenzíva jegyében áll. Ez nem egyszerűen a magyarság rezisztenciája, hanem a város és a csőcselék tragikomikus kötélhúzása. A merénylet a város ellen történt, de nem a város szűnt meg, hanem a falu. A város legfennebb atomizálódik, de az életmód megváltozva, sérülten újraképezi magát, a szervességet a szervezés váltja fel, az összhangot a zűrzavar, a stílust a módszer, az életkedvet a rezignáltság. De erről az alapról a várost még mindig újra lehet gondolni, vagy legalábbis emlékezni lehet rá (…). Kolozsvár szomorú sorsa az, hogy 400 ezer lakosából 300 ezer sose volt és nem is lesz kolozsvári, erre semmilyen

esélyt nem kapott és ezután sem kap. Nem a város szomorú, hanem ez a sok ezer ember. Értük is kellene misézni egyszer. Körülbelül ugyanannyi magyar és román kolozsvári van. Városon élni annyi, mint a városhoz méltónak lenni. A többi statisztika. Klúzs az a lelkiállapot, amikor százezer ember nem tud méltó lenni a városhoz, és bosszúból mindent beken sárral, szarral és takonynyal. Klúzs az a lelkiállapot, amikor a város tehetetlen. Klúzs a reménytelen várakozás lelkiállapota. Klúzs a csőcselék uralmába való csendes belenyugvás. Kolozsvár városi emberek emlékezete. Klúzs nem emlékszik semmire” – vélekedett a városról Vida a Kolozsvártól Klúzsig című, 1999-ben írt esszéjében, amelyet az est során fel is olvasott.