Szimbólumok gyámsága

A magukat liberálisnak mondó értelmiségiek jellemzően nem tudnak mit kezdeni a közösségi szintű altruizmussal, az egyénnek a közösség érdekeit célzó, akár a teljes fizikai önfeladásig, a megsemmisülésig menő odaadásával. Holott nem kellene mást tenniük, minthogy latba vessék a fennen hangoztatott racionalitásukat, és elfogadják az általuk is vallott tudományos tényeket. Szerintük az ember az állatvilágból nőtt ki, így értelemszerűen hordoz bizonyos etológiai meghatározottságokat. Márpedig az állatok között is igen gyakori az egyed önfeláldozása a kollektívum megmaradása, érvényesülése, megélhetése érdekében. Rovaroktól az emlősökig.

Egyes számú székely fenyő

Persze, akik a komplex, sok esetben átláthatatlan társadalmi viszonyrendszereket tervezőasztalnál, ideológia által vezérelt kézzel, vonalzóval és körzővel rajzolnák meg, majd rákényszerítenék a maguk fantazmagóriáit a hagyománykötött, közösségi létigényekkel is rendelkező egyénekre, hús-vér embereket kényszerítve bele elméleteik Prokszusztész-ágyába, hajlamosak figyelmen kívül hagyni mindent, ami ellentmond dédelgetett eszméiknek. Amelyek szerint a társadalom alapegysége az ember, nem pedig a család, a politika célja pedig az egyén, nem a közösség szolgálata. Az államnak ugyanakkor elsődlegesen szabaddá kell tennie a polgárokat, nem szükséges a közösségi standardokba belenevelnie őket, ideológiailag semlegesnek kell lennie, kivéve persze, ha a másság imádatának hirdetése, az idegenség népszerűsítése a tét, mert akkor nagyon is fontos az önfeladásig menő tolerancia.

Nem csoda hát, hogy kevés bennük az affinitás a szimbólumok fontosságának érzékeléséhez. Idősebb Tusványos-járók még emlékezhetnek rá, amikor közel negyed évszázada egy tanulmányban azt próbálta igazolni egy szociológus: a székelyek azért lepleznek le újabb és újabb emlékhelyeket, azért állítanak szobrokat nagyjaiknak, hogy a velük együtt élő románok orra alá dörgöljék székelyföldi gyökértelenségüket. Az vélhetően fel sem merült benne, hogy ez esetleg egy közösségi szintű, létező igény kielégítése, hogy az embernek tartoznia kell valahová. Hogy a liberálisok által előszeretettel „fesztivizmusnak” csúfolt hagyományébresztés és -ápolás célja a saját létben-térben való komfortérzet növelése, a saját kulturális gyökérzet táplálása. Amikor egy másik előadó hozzászólásában rámutatott eme eszmefuttatás abszurditására, a szociológusunk azt válaszolta: felőle egyenként megszámozhatják a hargitai fenyőket, és egyenként leleplezhetik őket, hogy „egyes számú székely fenyő”, „kettes számú székely fenyő”, ő akkor is a tudomány talaján marad. Az irónia, a magát szellemi arisztokratának vélő „tudós” gőgje önmagáért beszél.

De említhető e témakörben Kis Jánosnak, az SZDSZ elnökének emlékezetes, 1990-es kiszólása is, miszerint a magyar parlament azon vitatkozik, hogy húzzanak-e svájci sapkát egy pajzsra, értsd legyen-e ott a Szent Korona a magyar címerben vagy sem. A jóindulatú olvasat az, hogy neki ennyit számít a magyarság egyik legősibb, a nemzeti összetartozást talán legnagyobb erővel kifejező szimbóluma. A rosszindulatú az, hogy szántszándékkal provokált, hogy a politikai szabadság első évében azt tesztelte, meddig terjed a kimondhatóság határa, hol húzódik a magyar tolerancia tűrésküszöbe.

Jogalap zaklatáshoz

A liberálisok viszont nem egyszerűen ignoránsak és értetlenek e témakörben. A nemzeti szimbólumokban egyenesen veszélyt látnak. Hisz mi más indíthatja őket arra, hogy egyes ősi magyar jelképek ellen szabályos háborút vívjanak. Mint teszik azt a magyarság legősibb zászlaja, az Árpád-házi lobogó, s az egyik legősibb szimbólum, a turulmadár esetében. Egyiket megpróbálják diszkreditálni, a szélsőségesség abszurd rágalmával mocskolva, a másikat hol csúfolják – a turul szerintük „dülledt szemű tojószárnyas” –, hol pedig értelmét, üzenetét torzítják el.

Ugyancsak veszélyt érzékelnek a kisantant utódállamainak sovinisztái is a magyar szimbólumokban, nagyon is felfogva azok jelentőségét a nemzeti önazonosság megőrzésében. Épp azért üldözik azokat. Nekik csak a saját szimbólumok szentek. Azért irritálja őket a Székelyföld név, a székely lobogó, a székely himnusz és a magyar himnusz, mert felfogják azok közösségteremtő erejét. Ezért indítottak a székely megyékben szabályos háborút a székely zászló ellen, s ezért került be a minap elfogadott zászlótörvénybe két korlátozó kitétel: két közigazgatási egységnek nem lehet azonos szimbóluma, zászlaja, valamint hogy a helyi hatóságok által elfogadott szimbólumokat a bukaresti kormánynak kell jóváhagynia. Jellemző, hogy az RMDSZ korifeusai sikerről beszélnek, miközben a szubszidiaritás és decentralizáció tagadása, a nemzetállami centralizmus, a román etatizmus kapott törvényi megerősítést.

Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének van igaza, aki szerint a törvényt a székely zászló ellen hozták, s aki Románia nemzetközi kötelezettségvállalásaira hivatkozva utasítja el, hogy e törvény szerint éljenek a székely helyhatóságok a „jogaikkal”. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségének közleménye is találóan mutat rá, hogy az elfogadott jogszabály gyakorlatilag ellehetetleníti a székely zászló használatát, lényegében megteremti a hatósági zaklatások törvényes hivatkozási alapját. Előremutató a pártnak a székely jelképek védelmében való mozgalomindítási kezdeményezése, amelyben a szervezet azt javasolja: aki csak teheti, viselje a székely szimbólumokat ruhán, autón, a zászlót pedig tűzze ki, ahová csak lehet.

Kulcsrakész ország

A közelmúlt másik jelentős eseménye is az erdélyi magyar közösségi szimbólumok terén zajlott. A Partiumi Autonómiatanács több száz meghívott jelenlétében elfogadta a Partium zászlaját, amely konkrét történelmi hivatkozás szerint az erdélyi országgyűlés 1659. évi szászsebesi ülésének határozata alapján készült el. Az elfogadott zászló két eleme, a kettős kereszt és az árpádházi piros-fehér sávos lobogó minden magyart megerősíthet nemzeti öntudatában. Az egybegyűltek arról is határoztak, hogy bejegyzik a Partiumi Autonómiatanács Egyesületet – mint Tőkés László fanyar humorral rámutatott: hogy legyen, kit bepereljen a román állam a zászló használatáért.

Az új zászló éppúgy nem illeszkedik az újsütetű román zászlótörvény előírásaihoz, mint a székely lobogó. A román közigazgatás nem ismeri el egyik magyar történelmi képződményt sem. Nem véletlenül. Kilencvenöt éve Bukarest kapott egy több mint ezeréves kulcsrakész országot, amit elsősorban magyarok építettek fel. Azóta törekszik teljes és végleges bekebelezésére, a román alkotmányban meghirdetett egységes nemzetállam megteremtésére. Az 1923-ban alaptörvényi szinten meghirdetett program végrehajtásának szerves része a minap elfogadott zászlótörvény is, amely Bukarest gyámsága alá akarja helyezni az őshonosmagyarság olyan ősi szimbólumait, amelyek meghonosodásának idején Románia – mint államalakulat – még elképzelés szintjén sem létezett.