Párbeszéd a csendes többségért

Sok ember számára fából vaskarika lett a román–magyar párbeszéd. A próbálkozásnak mindkét oldalon megvannak a buktatói: az előítéletek, a bizalmatlanság, a történelem hátrahagyott relikviái. Kevés ember gondolja komolyan, hogy napjainkra magyar és román közéleti ember úgy tudna leülni egy asztal mellé, hogy annak bármiféle konkrét foganatja volna. Benne van ebben a többségi román és a kisebbségi magyar politizálás elmúlt huszonhat esztendejének a csődje: az őszinte párbeszéd igényét felváltotta a politikusi zsákmányszerzés. Nem a közösségi szükségleteken volt a hangsúly, nem azért születtek politikusi együttműködések, hogy a két nép közötti valós közeledés kerüljön terítékre, inkább az volt a kérdés, hogy melyik politikus mit tud szakítani a közös zsákmányból. A román és az erdélyi magyar politikai elit között így alig van különbség, legfeljebb annyi, hogy a magyar soha nem tudott annyit lenyúlni a közösből, mint a román, mert erre egyszerűen nem volt lehetősége. Ennek a fajta mentalitásnak az a legnagyobb hátránya, hogy még azok a román közéleti személyiségek is elzárkóznak az erdélyi magyar közéletet megjelenítő politikusi gárdától, akikkel érdemi párbeszédet lehetne folytatni. A többségi románság szemében a romániai magyarságról az a kép alakult ki, hogy képviselői minden áron és mindenkivel kormányozni akarnak, a közös konc reményében összeállnak bárkivel. Egy ilyen névjegykártya nem ígér sok jót, nem előlegez meg bizalmat. Akik politikusainkat beveszik a kormányzásba, kizárólag rövidtávú pártérdekeik miatt teszi. Aki hosszabb távú országstratégiában gondolkodik, az „könnyűvérűségünk” miatt ejt minket. A közösséget annak politikai elitjével azonosítják, kevés kivételtől eltekintve pedig ez az elitünk nem áll a helyzet magaslatán.

Román–magyar párbeszédre mégis szükség van, hiszen közösségek, népek életét nem határozhatják meg tartósan a zsákmányszerzésben érdekelt percemberkék. Jó irányba mutat, ha a feladat nem csúcspolitikusokat, hanem felkészült szakembereket, civileket ültet közös asztalhoz, hogy kibeszéljék közös dolgainkat. Első látszatra ez ugyan áttörést nem hoz, de a lassú víz partot mos elve alapján a kezdeményezéseknek előbb-utóbb gyakorlati haszna is lesz.

Nehéz behozni mindazt, amit politikusaink negyedszázad alatt elrontottak. Nehéz, de nem lehetetlen. Mind a román, mind a magyar közösségekben él az egymásrautaltság igénye függetlenül attól, hogy a hangadók ezt folyamatosan tagadják. E párbeszédnek éppen az a motivációja, hogy üzenetei eljussanak a csendes többséghez.