Nemzetbiztonság és önrendelkezés

Bíró Béla

Will Kymlicka, a liberális társadalomfilozófia egyik legjelentősebb, Kanadában élő képviselője már legalább egy évtizede alapos érvekkel bizonyította, hogy az úgynevezett nemzetbiztonságot semmi nem fenyegetheti hatékonyabban, mint a kisebbségek önrendelkezési jogának felfüggesztése. Még az államból való kiválás veszélyét sem ellensúlyozhatja semmi hatékonyabban, mint a kisebbségi autonómiák, illetve az államból való kiszakadáshoz való jog szentesítése. Annak a kisebbségnek, amelynek a többségi állam szavatolja az elszakadáshoz való jogot, többé már nincs is miért elszakadnia. Ellenkező esetben viszont nagyon is lehet.

Igazgató félelem

A politikatudományi megfontolásokat azonban ma is felülírják a nagyhatalmi érdekek, illetve a többségi társadalmak lelkiismeret-furdalásból fakadó szorongásai. „Fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény” – írta egykor József Attila. S valóban, már a ’48-as forradalom és szabadságharc után is a magyar többség – önbeteljesítő jóslatokat generáló – félelmei vezettek el a politikai nemzet alapvetően nacionalista fogalmának meghonosításához is. Senki nem mérte fel, hogy az asszimilációra alapozott nemzetfelfogás Magyarország esetében esélytelen, csupán valamiféle svájci típusú, azaz az etnikai realitásokhoz alkalmazkodó, s ezzel a demográfiai változásokkal szemben is bizonyos mérvű védelmet biztosító politikai berendezkedés lehetne a megoldás. Csak a kisebbségi jogok garantálása teremthetett volna lehetőséget a kölcsönös félelmek bűvös köréből való kitörésre. Nem voltunk képesek rá.

A román, szlovák, szerb ajkú magyarokként aposztrofált kisebbségiek, akik a magyar többségű, de csaknem fele arányban más nemzetiségek által lakott ország polgáraiként románok, szlovákok, szerbek akartak maradni, ezt a Nyugaton sikeresnek tűnő „egységes nemzetállamot” nem lehettek hajlandók elfogadni. Magyarország sem Franciaország, Anglia, Németország kulturális presztízsével, sem gazdasági és katonai hatalmával nem rendelkezett ahhoz, hogy elképzeléseit ráerőszakolja a kisebbségi társadalmakra. S amint azt a 20. és a 21. század fejleményei igazolják, az elmagyarosítás is legfeljebb átmenetileg sikerülhetett volna. A nyugat-európai homogenizációs folyamatok is mintha kezdenének visszájukra fordulni.

A román politikum számára Magyarország története intő jel lehetne. Nem azért, mert Romániát valamiféle szétesés fenyegetné, vagy ha igen, a fenyegetés bizonyosan nem a magyarság részéről érkezik. A romániai magyarok túlnyomó többsége bizonyosan beérné azzal, hogy megkapja azokat a jogokat, amelyeket annak idején a román kisebbség önmaga számára követelt. A Magyarországgal való egyesülés nem tartozik a lehetőségek birodalmába, s az sem biztos, hogy részünkről egyáltalán kívánatos lehetne. Jelenlegi tudatállapotában a magyarországi társadalom sem mutatkozik képesnek arra, hogy lemondjon az egynyelvű és egykultúrájú nemzetállam álmáról. Akkor pedig kezdődhetne minden elölről. Márpedig inkább legyek megalázott kisebbségi, mint olyan többségi, aki perverz élvezetét lelheti abban, hogy másokat megalázzon.

Shylock monológja

Amit nem értek, pusztán az, hogy a Román Hírszerző Szolgálat és belügyminisztérium legújabb, a székelyföldi autonómiatörekvéseket nemzetbiztonsági kockázatként feltüntető nyilatkozatai, amelyek minden emberjogi normával és európai alapelvvel éles ellentétben állnak, hogyan nem váltanak ki magától értetődő megütközést abban a román értelmiségben, amely a román memorandisták és a ’48-as forradalom magyarok ellen harcoló román hőseinek emlékét méltó módon őrzi és ünnepli.

Vagy amihez a románoknak joguk volt, nekünk, magyaroknak másfél évszázad politikai fejlődése, az emancipáció szakadatlan előretörése nyomán sem lenne jogunk? Vagy a 21. század hajnalán is létezhetnek emberek, akik úgy vélik, hogy vannak felsőbbrendű fajok Shakespeare Shylockjával kérdezhetjük: „Ha megszúrtok, nem vérzünk-e?/Ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?/Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” Románia ma is Erdély elvesztésének kockázata nélkül teheti meg, hogy önérzetünkbe gázoljon, hogy megfosszon elemi jogainktól. Erdélyt valóban nem fogja elveszíteni, de azt a Romániát, amelyről a románság legjobbjai álmodoztak, máris elveszítette. Mutatja ezt az a több millió fiatal, aki egy tisztességesebb élet reményében elhagyta a román nacionalizmus retorikájában „rajongva szeretett” hazáját.

Úgy tűnik, ma is csak a román értelmiség legjobbjai képesek felmérni: olyan országban, ahol büntetlenül megalázhatok másokat, engem is bárki büntetlenül megalázhat és becsaphat. Egy ilyen országban senki nem érezheti magát biztonságban. A helyzetre mi sem jellemzőbb, mint hogy vétót emelni azok a románok sem mernek, akik e tényeknek pontosan tudatában vannak. A magyarok nem ellenségei Romániának, de akik Románia ellenségeinek tekintenek bennünket, valóban azok, hiszen nacionalista uszítással szerzett kontrollálatlan hatalmukat bizonyosan nem ellenünk, kisebbségiek ellen fogják felhasználni (mit lehetne még elvenni tőlünk?), hanem román honfitársaik ellen.

Bizonyosan nem véletlen, hogy Európa egyik leggazdagabb országában össznépi szinten szinte már nyomorognunk kell, miközben egy szűk réteg – a „jó románoké” – fejedelmi életet élhet.