Miért nincs szakmunkás?

Érthető, ha a legtöbb szülő azt szeretné, hogy csemetéje tanuljon tovább, legalább az ő élete legyen könnyebb. Természetes emberi igény ez, ami viszont pályaválasztáskor nem veszi figyelembe a tizenéves képességeit, hajlamait és rátermettségét. Ez a fajta szülői önkény az értelmiségi munkára „kárhoztatott” gyerek életét teszi később kínszenvedéssé, hiszen Romániában már rég nem az a kérdés, hogyan szerezhet valaki egyetemi diplomát, hanem az, hogy utána mit kezd vele.

Nem kell ahhoz különösebb szociológusi ismeret, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben felmérjük, hány félresikerült diplomás fog hozzá második vagy harmadik egyeteméhez, hiszen az elsővel sem tudott kezdeni semmit. Az sem titok, hogy sok érettségizett bolyong szakma nélkül a nagyvilágban: mosogat, pincérkedik, idős emberekre vigyáz, vagy takarít valahol.

Miközben mindannyian panaszkodunk, mennyire nehéz jó víz-, gáz- vagy villanyszerelőt találni, ha gond van a lakásban, netán egy kőművest vagy ácsot, ha építeni vagy javítani akarunk. Nem egy olyan szakmunkást ismerek, akinek hónapokkal előre „be van lőve” a megrendelése, és bizony nagyon körül kell udvarolni, ha soron kívül szeretné házhoz hívni valaki. Nem „hitványabb” ember ő, mint a mérnök vagy a tanár, de az biztos, hogy legalább kétszer annyi pénze van.

És akkor mi a gond? Ha mindannyian ismerünk ilyen példákat, a fiatalok miért ódzkodnak a szakmunkásképző szakiskoláktól vagy líceumoktól? Miért hiszik azt a mai szülők, hogy minden gyerekből értelmiségit kell faragni?

Ennek megváltoztatásához kellene átfogó oktatási stratégia, hogy sokkal több elégedett és minél kevesebb frusztrált fiatal kerüljön ki a munkaerőpiacra.