Meddig lehet szokni?

2017. június 18., 19:152017. június 18., 19:15

2017. június 22., 22:142017. június 22., 22:14

Megerőszakoltak és brutálisan megkínoztak muzulmán férfiak Párizs külvárosában egy 18 éves lányt, mert az fehér, francia és disznóhúst zabál. Még a 13 éves (igen, nem elírás) srác is „beszállt a buliba”. Biztos a migránssimogatók majd kitalálják, hogy az illetők nem illeszkedtek be, munkanélküliek voltak, frusztráltak és csupán az energiájukat vezették le. Vagy esetleg a lány öltözéke provokálta őket. Merthogy ezeket szokták mondani, írni a sajtóban – a békés, agymosott, a médiának mindent elhívő nyugat-európai polgár pedig ezt be is veszi. Sokadjára.

Kezdhettem volna a cikket a manchesteri robbantással vagy a londoni gázolásos, esetleg a késes támadással is. Azok a hírek azonban nem mindennaposak: egy-két hétre esik „csupán” egy-egy ilyen több halálos áldozatot követelő horrorcselekmény. Én inkább a párizsit választottam, mert az ilyenek sajnos mindennaposak – a többi lopással, rablással, erőszakos cselekménnyel, nemi és verbális inzultussal együtt.

Csakhogy ezekről a média nemigen számol be. Mert a nyugat-európai ember mindennapjai közé tartoznak. Mint ahogy a torinói sikítva menekülő olasz riporternő esete is, aki szerencséjére élőben közvetítette, ahogy az olimpiai faluba telepített (igen, ez sem elírás) migránsok megtámadják.

Emlékszem, két évvel ezelőtt, amikor a muzulmán áradat elindult, azt mertem mondani, hogy néhány éven belül az atrocitások, robbantások mindennaposak lesznek. Családomból néhányan megmosolyogták kijelentésemet, illetve mélységesen elítélték. „Hogyan gondolhatsz ilyen szörnyűséget?”– szegezték nekem a kérdést.

A történelem engem is meghazudtolt. Bebizonyította, hogy nem kellett várni néhány évet. A szörnyűségek a nyugati országok állampolgárainak mindennapjaivá váltak.

A társadalom és a közvélemény pedig továbbra is – látszólag? – nyugodt. A sajtóban simogatják a migránsokat, a rendőrség hamisítja a bűnözési statisztikákat, a politikusok pedig mindehhez jó képet vágnak. Sőt, támadják a kelet-európai és balkáni országokat, amiért azok nem kérnek az újabb muszlimáradatból, és próbálják – ismerve a 150 vagy még annál is több török uralom következményeit – mindenféle eszközzel megállítani azt. Éppen ezért némileg érthetetlen a budapesti bíróság döntése, amely egy késsel elkövetett rablótámadás gyanúsítottját felfüggesztett (ez sem elírás) börtönbüntetésre ítélt, mert az oltalmazott (sic!) státusban levő palesztin volt.

A legfelháborítóbb és legcinikusabb talán nem is a felsorolt, számunkra érthetetlen hozzáállás, hanem az, ami a legutóbbi londoni merénylet után az angol főváros polgármesterének szájából hangzott el: meg kell szokni a hasonlókat, együtt kell élni a tudattal.

A hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül jellegű magasztos eszmék kit érdekelnek már? Jöhet a franciaországi terrormerényletek után kidolgozott rendőrségi felszólítás, amelyet legutóbb éppen a brit fővárosban alkalmaztak: fuss, rejtőzz, telefonálj! Ezt kell tennie ma annak, aki Nyugat-Európában él vagy oda utazik, és netán terrorcselekmény részese, áldozata.

Mit nekünk Ausztrália, ahonnan visszafordítják a migránsokkal megrakott hajókat vagy Japán, ahol törvénybe van iktatva, hogy muzulmánoknak tilos letelepedniük az országban (feltételezem, hogy ilyen szempontból a japánok magasan tesznek a polkorrekt szövegekre)?

Európát a sötét középkorba taszító nyugati politikusok szerint a megoldás továbbra sem az, hogy megvédjük kultúránkat, országhatárunkat, nem az, hogy befejezzük a „demokráciaexportot”, nem az, hogy a migrációt leállítjuk, a betolakodókat kiutasítjuk, hanem az, hogy szokjuk meg a terrorizmust. Vajon meddig lehet ezt még szokni?