Március, méltóság, mulatság

Idén először otthon maradtam március 15-én. Bevallom, és olyan nagyon nem is szégyellem magam érte. A körülményekre hivatkozva nyugtatom lelkiismeretem, biztatom gyöngyből varrt kokárdám, hogy „majd talán jövőre”. Felveszem jövőre?

Pedig március 15-ét valóban pirosbetűs ünnepnek tartom, több mint másfél évszázada olyan események zajlottak hősök önfeláldozásának köszönhetően, amire és akikre tényleg érdemes emlékezni. Mert naptárunk amúgy tele van sok más ünnepecskével, rögtön másnap, március 16-án például a magyar zászló és címer emléknapján olyan mélyenszántó gondolatokat olvashattunk, mint hogy a zászló és a címer „a magyar nemzeti összetartozás legfontosabb jelképei”. De bármilyen hosszan értekezhetnénk a különböző apropójú és célú ünnepekről és ünnepecskékről, emléknapokról, akkor is arra a következtetésre jutnánk: március 15. valódi ünnep. A problémám nem is az ünnep jellegével van, hanem a tartalommal, amivel évről-évre megtöltjük.

Emlékszem, középiskolásként mennyire élveztem végigmenni Nagyvárad sétáló utcáján mezőségi viseletben, nemzeti színű nyaklánccal a nyakamban. Lehet, hogy a megemlékezés nem volt valami érdekes, én mégis élveztem, mert büszke lehettem magyarságomra. A nagy „munka” után – egy szobrot kellett viseletben körülállnunk – megittunk a barátnőimmel egy finom milkshake-et a McDonald’s-ban, rettentően élveztük ünnepi hangulatunk szokatlan térbe való ültetését. Aztán jöttek a kolozsvári élmények: a gyönyörű Szent-Mihály templom tele ünneplőkkel és zászlókkal, ismerősök és ismeretlenek, a magyarság nyílt vállalása. Leginkább a felvonulás tetszett, mert ilyenkor nem a szónokok mondandójára kellett figyelni, hanem egymásra, hogy ne essen szét a Kossuth-nóta, és persze az, hogy közterületen lehetett énekelni hazafias dalokat. Aztán minden évben elért a menet a Biasini-szállóhoz, ahol beszédek, szavalatok, kórusművek hangzottak el, majd jött az egymásra tromfoló koszorúzás. Ezután a tömegben spontánul összeverődött barátokkal megittunk egy kávét vagy üdítőt. Később újságíróként jártam az ünneplők nyomában, ám ennek az újdonsága is hamar lejárt.

Mert egyébként minden évben nagyon hasonló a forgatókönyv, és ez egy idő után igencsak unalmassá tud válni. Amikor az egyedüli változó az időjárás, akkor valami baj van. Nem az ünneppel, hanem az ünneplésünkkel. Tőlünk valamiért mindig a méltóságteljes ünneplést várják el vezetőink, és mi ünneplünk is szépen, rendben. De közben mit gondolunk, érzünk, milyen élményekkel maradunk? Az egyik fiatal kolozsvári tanácsos online kérte számon a kolozsváriakon, hogy miért nem sereglenek csapatostul a központi megemlékezésekre. Mert „amikor a jogaink érvényesítése a tét, közösségünk erejét méregetik a többségiek, az is sokatmondó, hogy a Biasini-szállónál már csak százak vannak.” Az ifjú tisztségviselő csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az a néhány száz ünneplő is a bocskaiba és viseletbe kötelezően bújtatott fiatalokat, idős kolozsváriakat, pártok és szervezetek képviselőit, valamint futkorászó sajtósokat és a rendre bőszen ügyelő karhatalmi személyeket jelenti. A fiatalok, fiatal és középkorú családosok nem hemzsegnek a téren, szerintük nem csak azon múlik az érdekérvényesítés hatékonysága, hogy hányan tapsolnak a szónokoknak. A távolmaradóknak valami más, valami újdonság hiányzik, amitől nem vész el a méltóság, ám kicsit végre mulatsággá is nemesül az együttlét.

Próbálkozások persze vannak, amivel a zászlók, versek, szónoklatok monoton egymásutánját meg lehet törni. A budapesti rendezvények, amelyek jóval kevésbé süppedtek bele a „végre kiállhatunk, és megmondhatjuk, hogy minden nemzet szeresse egymást, de mi azért továbbra is küzdjünk rendületlen a szabadságért” jellegű imperativusokba, igyekeznek aktualizálni az üzenetet, vonzó tartalmat szolgáltatni az ünneplésre éheseknek. A Tisztelet a bátraknak például nemcsak üres központi frázis volt idén, hanem valós jelentés. Olyan szabadtéri kiállítás képeit nézhette meg például bárki, amelyeken együtt szerepeltek ’48-asok és napjaink hősei. Szathmári József forradalmi veterán mellé Steinbach Éva képét montírozták, aki a Down Alapítvány munkatársaként 11 éve segíti családoknak feldolgozni a betegen született baba utáni traumát. Székelyföldről is hallani érdekes kezdeményezéseket, a Haáz Rezső Múzeum kiállítása például kézzelfogható közelségbe hozta a székelyudvarhelyiek számára a forradalom ereklyéit. Sepsiszentgyörgyön is történt valami érdekes – bár Kelemen Hunor kifütyölése valószínűleg nem volt az előre eltervezett program része.

Magyarságom az év bármely napján büszkén vállalom. De március 15-én csak akkor fogok kokárdát tűzni, ha nem csak a biztos unalom vár az ünneplésen. Jó volna, ha ezt végre észrevennék az illetékesek.