Magyar unió?

Orbán Viktor miniszterelnök beiktatási beszédében világossá tette kormánya nemzetpolitikai vonalát: „A magyar ügy a II. világháború óta megoldatlan. A magyar ügyet európai ügynek tekintjük.” Ebből az alapállásból tekintve értelmezhetjük a Fidesz–KDNP nemzeti EP-listáját, amelyre befutó helyre három – Tőkés László személyében egy erdélyi, Bocskor Andrea kárpátaljai és Deli Andor délvidéki jelölt –, a szimbolikus 21. helyre Gubík László felvidéki politikus került. A Fidesz korábbi EP-képviselője, Schöpflin György a diaszpóra képviseletében szintén újrázhat. A magyarországi belpolitikában szokatlan húzásnak ebben az esetben nem volt konkrét szavazatszerző célja, hiszen az EU-tagállamokban élő nagyobb külhoni magyar közösségek – Romániában és Szlovákiában – saját magyar EP-listákra szavaztak. Ellentétben Romániával, ahol szintén minden valamirevaló párt felvett a listájára moldovai köztársaságbéli jelölteket, ezáltal próbálták becsatornázni a kettős állampolgárok szavazatait.

A Fidesz-KDNP tizenkét EP-képviselője mellé az Európai Néppárt (ENP) magyar delegációjához csatlakozik Felvidékről a Magyar Közösség Pártjának (MKP) egy képviselője Csáky Pál személyében, illetve a Most-Híd magyar–szlovák vegyes párt listavezetőjeként Nagy József; továbbá az RMDSZ korábbi két képviselője – Winkler Gyula és Sógor Csaba – folytatja a munkát.

Ezek a száraz tények. Hogy mit keres a magyarországi kormánypártok EP-listáján egy délvidéki és egy kárpátaljai jelölt, a miniszterelnöki iránymutató alapvetés fényében könnyen megmagyarázható: két olyan ország magyar közösségét képviselik, amelyek közül az egyik, Szerbia egyöntetűen az uniós csatlakozás mellett döntött, a másik, Ukrajna, hát, fogalmazzunk óvatosan, az uniós társulási szerződés alá nem írása miatt borult lángokba.

A média figyelmét inkább Tőkés László harmadik helye keltette fel. A már hét éve európai parlamenti képviselőként dolgozó püspök útja valóban érdekes: 2007-ben függetlenként nyert az első romániai EP-választásokon (az RMDSZ két képviselője mellett), 2009-ben viszont már az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) között kötött „belső koalíciós” megállapodás eredményeként formálisan az RMDSZ-lista vezetőjeként kapott újabb mandátumot. A 2014-es EP-választásokon az RMDSZ már pártpolitikai logika mentén erőből játszott, hallani sem akart egy összpárti koalícióról – pedig az erre vonatkozó választási törvény sajátossága, hogy a koalícióknak ugyanúgy az ötszázalékos küszöböt kell átugraniuk, mint a külön induló pártoknak. A tulipánosok taktikusan bedarálták a harmadik erdélyi magyar politikai formációt, a Magyar Polgári Pártot (MPP), amely látszatellenzékként egyre inkább az RMDSZ szatellitjévé vált, az EMNP koalíciós ajánlataira még csak nem is válaszoltak. Kétszer öt százalék behúzására Romániában a 6,6 százalékos magyarságnak még matematikai esélye sincs, így a néppártosok lemondtak az EP-választásokon való indulásról. Tőkés László a sokadik koalíciós kísérlet kudarca után fogadta el a Fidesz-KDNP nemzeti listáján való szereplésre vonatkozó meghívást.

Az RMDSZ kockázatos lépésre vállalkozott, hiszen a korábbi két EP-választáson jóval a magyarság számaránya fölött, közel kilencszázalékos eredményt értek el az erdélyi magyarok. Az idei voksoláskor az volt a kérdés, hogy egyáltalán sikerül-e megugrani az ötszázalékos szintet egy kevesebb téttel bíró választáson. Május 25-én kora délutánig rezgett is a léc: a román pártok már az őszi elnökválasztásra hangolva jelentősebb számban mobilizálták a választóikat, javítottak is a 2009-es országos részvételi arányon, így az RMDSZ-es politikusok szinte pánikban mozgósítottak minden lehetséges csatornán, és estére sikerült a megnyugtató hat százalék fölé visszatornászni a magyarok szavazáson való részvételét.

Már csak az a kérdés maradt: képesek lesznek-e együttműködni a magyar néppárti delegáción belül a felvidéki versenypártok képviselői, illetve hogyan osztják le a lapokat egymás között az erdélyi EP-képviselők. Mert csakis egységes fellépéssel lehet „európai üggyé” tenni a magyar ügyet.