Kvóták és viták

A kormány megtette az első lépést afelé, hogy kivezesse Magyarországot az Európai Unióból – így kommentálta a baloldali és a balliberális ellenzék a magyar kabinet döntését, miszerint népszavazást ír ki a Brüsszel által szorgalmazott kötelező migránsbetelepítési kvótákról, amelyet Áder János köztársasági elnök október 2-ra hirdetett ki.

A kijelentés demagógiafaktora még akkor is igen magas, ha tudjuk, hogy a kormány az utóbbi években igencsak gyakran hangoztatott euroszkeptikus álláspontokat, különös tekintettel arra, mibe van és mibe nincs joga beleszólni Brüsszelnek a tagállamok belpolitikai ügyeit illetően. Persze, a szétforgácsolódott, helyét és identitását kereső ellenzék részéről természetes, hogy megpróbál valamilyen kapaszkodót keresni, amelybe belefogódzva meghatározhatja önmagát a kormányoldallal szemben. A Brexit-párt – azaz az EU-ból való kilépést szorgalmazó oldal – nagy-britanniai sikere után nincs miért csodálkozni azon, hogy egy, az Európai Bizottság által a tagállamokra kényszeríteni akart intézkedéssel szemben meghirdetett referendum kapcsán azt próbálják érzékeltetni, hogy hosszabb távon az Orbán-kormány célja is az, hogy kiléptesse Magyarországot az EU-ból.

Ugyanakkor akibe egy csöppnyi realitásérzék is szorult, az képes felmérni, mekkora ennek a valószínűsége, és ezzel együtt az ellenzéki riogatás hitele. Magyarország ugyanis nem Nagy-Britannia: nem nettó befizetője az EU-nak, vagyis több támogatást kap Brüsszeltől, mint amennyit a közös kasszába befizet, tehát gazdaságilag is megsínylené a kilépést – arról nem is beszélve, hogy uniós tagállamoktól körülvéve milyen sors várna az elszigetelt országra, amely a szabad helyváltoztatás és munkavállalás előnyeitől is elesik.

Mindez persze egy pillanatig sem jelenti azt, hogy az Európai Uniónak mindenben igaza van, sőt – a migránskérdésben pláne.

A Brexithez is minden bizonnyal hozzájárult az illegális bevándorlók témája – ha nem is föltétlenül azért, mert a britek iraki, szíriai vagy afganisztáni migránsoktól tartottak, hiszen az EU-ellenes kampány elsősorban az unióból érkező munkavállalók, a lengyelek, a magyarok, a románok ellen irányult.

Azonban az a tehetetlenség, majd a józan észnek teljesen ellentmondó, kapkodva elfogadott intézkedéscsomag, amellyel a válságot kezelni próbálják, csak megerősíthette az euroszkeptikus briteket abban, hogy Brüsszeltől és az EU-tól jelenlegi formájában kevés jót várhatnak.

Miközben Európa felé továbbra is jóformán ellenőrizetlenül tart az emberáradat – nem kis részben Angela Merkel német kancellár tavalyi, felelőtlenül tett, a szíriaiak befogadására vonatkozó kijelentése nyomán, amelyet meghívóként értékeltek – , az Európai Bizottság első körben annyit bírt kiizzadni magából, hogy a már az EU-ba érkezett migránsok közül 150 ezret lenyom a tagállamok torkán.

A migráció megelőzéséért egyelőre keveset tettek – az, hogy Merkel fű alatt megegyezett a törökökkel, hogy azok az EU-csatlakozási folyamat felgyorsításának fejében lelassítják az áradatot, és visszafogadnak bizonyos számú illegális bevándorlót, különösen annak fényében nem tűnik még középtávon sem jó megoldásnak, hogy minden egyes visszatoloncolt migránsért egy Törökországban nyilvántartásba vett bevándorlót küldenek át.

Ez egyrészt azért is értelmetlen, mert így az Európában tartózkodó migránsok száma állandó marad, viszont legalább Törökország zsarolási potenciálját sikerült hihetetlen mértékben megnövelni. Ráadásul a hírek szerint a törökök már eleve kimazsolázzák a felsőfokú végzettséggel rendelkező szíriaiakat, Európának így már csak a kevésbé versenyképes – jórészt írástudatlan – maradék jut. (Pozitív fejlemény is van: az EU közös határ- és parti őrség létrehozásáról döntött – igaz, elég későn).

Ilyen körülmények között az egyes tagállamokon múlik, hogyan képesek útját állni az illegális bevándorlásnak. Magyarország élen jár ebben – bár sokat szidták és pocskondiázták, a magyar példát követve már számos európai ország épített védőkerítést a határain. Most pedig kiírta a kvótareferendumot, amellyel a brüsszeli kényszernek próbál gátat vetni.

Félreértés ne essék: a humánum valóban megköveteli, hogy segítsünk a bajba jutottaknak, így a közel-keleti háborúk elől menekülő tíz- és százezrek is megérdemlik a segítséget. De nem úgy, hogy ellenőrizetlenül beengedünk bárkit Európába, és pláne nem úgy, hogy a már itt levő, Nyugaton kényelmetlenné vált migránsokat bürokratikus úton szétosztjuk, mintha néhány ezer zsák búzáról lenne szó.

A népszavazás kapcsán természetesen az is helytálló megállapítás, hogy nem kis mértékben belpolitikai célokat is szolgál, általa kísérli meg a kormány egyben tartani, illetve növelni saját táborát. Mindazonáltal sikere esetén arra alkalmas lehet, hogy nyomatékosítsa és egyértelműsítse: nem csupán a kormány „kuruckodik”, de a magyarok többsége sem fogadja el a kívülről az országra erőszakolt, megoldásnak nem nevezhető mismásolást. Mindemellett nyilván fontos az EU-n belül további szövetségeseket találni, a visegrádi négyek közös álláspontja a migránsügyben például kiindulópontnak nem rossz.

A lényeg ugyanis az, hogy a mostani válságból a tagálla­mok közös erőfeszítése révén az európai civilizáció, valamint az EU megújulva és – persze nem a tagállamok rovására, és az EU alatt nem a tehetetlen brüsszeli eurokráciát értve – megerősödve kerüljön ki.