Kormánypárti siker, ellenzéki egységfrontos blöff

Nézőpont kérdése, hogy felemás eredménynek vagy fergeteges sikernek nevezzük-e a minap lezajlott népszavazást, az viszont ténykérdés, hogy aligha nevezhető a kormány kudarcának az eredmény. A népszavazás kiírásának az volt az indítéka, hogy világosan és egyértelműen igazolja: a népakarat a kormány mellett van abban a küzdelemben, amit Orbán Viktor vezetésével a visegrádi országok vívnak Európa megmaradásáért az unió központjával szemben. És ez megtörtént.

A részvétel a korábbi népszavazásokhoz volt hasonló. Az érvényesen szavazók elsöprő többsége – több mint 98%-a – elutasította a kötelező betelepítési kvótát. A Fidesz nyilván hibázott, amikor ésszerűtlenül magasra emelte az érvényességi küszöböt, de jelen esetben az érvényesség csak egy szimbolikus kérdés. Mint arra többen is rámutattak, érvényesség esetében sem lettek volna a népszavazásnak rövid távú jogi következményei, legfeljebb annyi, hogy elvben egy későbbi kormányt is köteleztek volna a döntés tiszteletben tartására. „Elvben”, mondom, mert ha netán egy tragédia folytán „brüsszelita” társaság kerülne az ország élére, azt aligha fogja megállítani bármiféle korábbi népszavazási eredmény.

Az ellenzék a kormányfő távozását követeli. Az, hogy Gyur­csány Ferenc – akiről tudjuk, hogy bármikor képes a feketét fehérnek mondani, s maga is elismerte, hogy hazudott „reggel, éjjel meg este” – fergeteges baloldali sikernek nevezte a szavazás eredményét, nem meglepő. A volt kormányfő megnyilvánulása a féktelen, gátjavesztett demagógia gyöngyszemeként kezelhető. Azért érdemes belegondolni abba, hogy 2003-ban minden parlamenti párt egységesen az európai uniós csatlakozásról szóló népszavazáson való részvételre buzdított, miközben a média bő egy évtizedig zengte az unió dicséretét, a részvétel nagyjából mégis akkora volt, mint most. Az uniós belépésre igent mondók száma alatta maradt a most nemmel voksolókénak. Ezt Gyurcsány Ferenc nyilván nem akarja látni, és még kevésbé elismerni.

A Jobbik elnöke, Vona Gábor részéről viszont kiábrándító az a pártszemellenzős destruktív álláspont, melynek hangleütései több ponton is emlékeztetnek a magát baloldalnak nevezők retorikájára. Vona tálcán kínálja a nemkívánatos, vélelmezett brüsszeli értelmezést, és az érvényességre próbálja redukálni a népszavazás tétjét. Gyurcsányhoz hasonlóan Vona is Orbán Viktor lemondását követeli, ami több okból is nonszensz. Egyrészt a népszavazás mind nemzetstratégiai szempontból, mind a Fidesz szűken értelmezett pártszempontjából elérte célját. A „nem” kellően erős volt ahhoz, hogy hivatkozási alap legyen mind az alaptörvény-módosításhoz, mind pedig a Brüsszellel szembeni politikai harc folytatásához. Ha pedig szűken a Fidesz szemszögéből nézzük a kérdést, akkor meg kell állapítanunk: az urnákhoz járult és a miniszterelnök politikáját erősítette meg több mint három millió ember, ami messze meghaladja a Fidesz táborát.

Ha netán Orbán mégis lemondana, és új választásokat írnának ki, akkor azt nagy valószínűséggel nemhogy nem nyerné meg a Jobbik, de a párt valószínűleg rosszabb eredményt érne el, mint a legutóbbi választáson, a Fidesz viszont jobbat. A jelen helyzetben Orbán lemondását kérni rosszabb, mint Torgyán József blöffje, aki úton útféle lemondásra szólította fel Horn Gyulát. Rosszabb mondom, mert az exkarhatalmista Horn Gyula maga a megtestesült szégyen volt a miniszterelnöki székben, ellenben a Fideszen belül aligha találunk alkalmasabb miniszterelnök-jelöltet Orbánnál.

A lényeg az, ahogyan azt Orbán Viktor a népszavazás utáni első sajtótájékoztatón jelezte: a voksolásnak meglesznek a közjogi következményei, az alaptörvény szintjén fogják rögzíteni a magyar emberek akaratát. A Jobbiknak pedig meglesz a lehetősége a csorba kiköszörülésére, amennyiben állja a szavát és támogatja a maga által korábban már javasolt alaptörvény-módosítást.