Kié a szólásszabadság?

Ósdi, régimódi vagy. Nem értesz hozzá, meg különben is, szűklátókörű és szélsőséges is – mondják, amikor csóválgatom a fejem látva, milyen érthetetlen néha a mai kultúra. Merthogy a disszonáns hangokat nem nevezem zenének, az értelmezhetetlen vonalakat festészetnek, a trágár és érthetetlen szöveget pedig költészetnek. Hogy a színházi produkciókról és a különböző díjakat nyerő filmekről most ne beszéljek. Tetszik érteni, ugye?

Pedig most ez a divat. Akik nem illeszkednek bele a fősodorba, akik nem a conchitawurstokat ajnározzák, azok maradiak, konzervatívak, vagyis a társadalom kerékkötői. Legalábbis ezt mondogatják a vén kontinenst tönkretevő liberálisok. És az emberek el is hiszik, ugyanis ők mindenhol ott vannak. Kezükbe kaparintották a tankönyvszerkesztést és kiadást, a kultúra minden szegletébe beleivódtak, ahogy a szú a fába. És ami még rosszabb, a sajtót is rég ők irányítják. A kritikát is ők írják, mint ahogy a divatot és legújabban az erkölcsöt is ők akarják megszabni. Az ösztöndíjakat és kitüntetéseket egymásnak adogatják, nem csoda, hogy úgy tűnik: a világ mintha csak belőlük állna. Holott létezik még a nép is, az istenadta nép, amely alant van, és csak néha forrong, néha emeli fel szavát. Olyankor azonban megjelennek a jólfizetett megmondóemberek, akik a politikai korrektség nevében, a toleranciára és a másság tiszteletére hivatkozva visszadöngölik az embert a láthatatlanságba: a hittel, a véleményünkkel, a kereszténységgel maradjunk otthon, a négy fal között. Az nem tartozik másra, csak ránk.

Sajtó- és véleményszabadság van. Csakhogy az nem a miénk, hanem az övéké. A szólásszabadság. Csak nekik szabad szólniuk. Nekünk nem, mert az már szélsőségesség…

Pedig jó lenne, ha Európa népei felébrednének. No meg tisztogatnának: maguk körül és maguk között. Mert ameddig a kultúrában a liberálisok irányítanak, a politikában sem szabadulunk meg tőlük. És fordítva. Van, ahol ez már elkezdődött. De csak kis lépésekben. Nagyokban nem lehet, mert óriási ellenállásba ütközik. Ahogy Márai Sándor fogalmaz: semmi sem olyan veszélyes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, amely már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt.

A liberalizmus remélhetőleg végnapjait éli. A migránsáradat, a rosszul értelmezett multikulti ezt a közelmúltban végérvényesen bebizonyította. Csakhogy a harc iszonyatosan nehéz lesz, hiszen a megszerzett hatalmat nehezen akarják kiengedni karmaik közül. Érdemes azonban sietni, amíg nem késő. Amíg nem válik valóra az osztrák–japán származású, szabadkőműves Kalergi grófnak a páneurópai terve, melynek értelmében nemcsak a nemzeti határok tűnnek el, hanem maguk a nemzetek is.