Janikkal az élet

Van egy igen fontos jelensége létezésünknek, amely minden szinten áthatja társadalmunkat, nevezzük úgy: janiság. Ez nem valami kizárólagos férfidolog, a janiság nemileg független, s ez az eleme neki mérhetetlenül demokratikus. A többi már kevésbé. A janiság lényege annak megmutatása, hogy ki a jani. Hogy ki tudja jobban. Hogy ki mondja-mondhatja hangosabban. Hogy ki látja, mi az egyedüli lényeg. Az életben. A politikában. A közlekedésben. A női kiteljesedésben. Az oktatásban. A lekvárfőzésben. A filmművészetben. Mindenhol. A janiság felülről szólás, magaslati megnyilvánulás, lekezelés. A szűkszavú janik úgy vetik oda a szót, mint holmi könyöradományt, a bőbeszédűek kinyilatkoztatnak.

Jani lehet gyakorlatilag bárki, aki éppen hatalmi helyzetben van: az önkényesen rendet teremtő buszvezetők; a pénztárosok, akik unottan ránk néznek, és azt mondják, nem lehet; a piaci kofák, akik személyes sértésnek veszik, ha árujukból válogatunk; a szerelők, akik hülyének néznek rendületlen; az orvosok, akik tévedhetetleneknek tudják magukat; a politikusok, akik épp messiást játszanak. A janik úgy adnak, hogy közben kapni szeretnének: janiságomat, nagyszerűségemet dicsérni jöjjetek. És mi magunkban morgunk, dohogunk egy kicsit, aztán mégis megyünk, mindig megyünk.

Mert a janikat mi tesszük janivá. Ahol megjelennek, hatalom szaga árad, bár a kicsinyes, önfényező és -igazoló, izzadságszagú hatalomé. De mégis sündisznóállásban rezzen a lélek, roskad a test, törik a tekintet, izzad a tenyér. Nehezen szól a száj, pedig befele sikolt, röhög, gúnyol, tiltakozik. Később beszél persze, felszabadultan, vádlóan, de már valós tét nélkül. Szinte megmondta neki. Gondolta magában. Azt hitte, hogy soha már. Pedig mekkora igazságtalanság. Én ilyet soha. Micsoda disznóság. Aztán persze nem történik semmi. Mert valahogy mindig kellenek a janik.

Például politikusainkat ma meglehetősen rossz imidzs övezi, jó kritikát nem nyilvánosan igen kevesek kapnak, valószínűleg senki nem gondolja, hogy hihető, amit szólamszinten minduntalan hangoztatnak. Mégis hagyjuk, hogy úgy tűnjön, a hatalom nemcsak öltönnyel, de rögvest váteszi képességekkel is felruház: a politika mellett az életről, az oktatásról, a lekvárfőzésről, a filmművészetről és nem csak.

De gyakran ilyen mindentudó mélyjanivá válik az is, aki tehetőssé lesz. Tanácsokat bőven, valódi segítséget szűken mér eztán, akár a politikus, mert janink, a mindenkori másokban nem lát potenciált. Ő főként magában hisz rendületlen. Azt mondja, ő is elérte azt, amit, hát más is megteheti, szabad a pálya. Mindenki tudja ezt (és még sok egyebet is) róla, a mégis körüldongják, akik remélnek, mert létünket áthatja a zsigeri janiság. A pálya persze nem szabad, mert kétszer nem lehet ugyanúgy, és sokféle az ember is; a pályán, de főként a bekötőutakon inkább hatalmas tolongás van, a túlélésért folyik a küzdelem, és ilyenkor a legkisebb konc is számít. Valamiféle janisági mutyizás lehet az oka közéletünk céltalan körforgásának, egy helyben toporgásának.

Nem át- és megélő, hanem túlélőtársadalom vagyunk (lettünk?), s a túlélés ritkán ad teret a kiteljesedésnek. Túléléskor valahogy mindig le kell győzni önmagunkat, valamiről mindig le kell mondani, valamit mindig meg kell szokni, túléléskor az alkalmazkodásé a főszerep. Ilyenkor minden szalmaszálba kapaszkodik az ember, s elfogadja, hogy a rossz a jó most, mert lehet még rosszabb. Most a lét a tét, és tőlünk függ minden: hányszor halljuk ezt mindenféle szövegkörnyezetben vádlóan, nyomasztóan, akár zsaroló felhanggal, álsajnálkozások közepette munkahelyeinken, kulturális életünk színterein, vagy a villanyszerelőtől, a kofától, a politikustól. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy megmaradunk, s a nagy létfenntartásban valahogy elsikkad az, hogy milyenek is vagyunk voltaképp. Hogy mire is mennénk, ha többre törekednénk a túlélésnél. Csakhogy akkor egyre kevésbé lehetnénk janik.