Ideálok és lehetőségek a képernyőn túl

Karácsony és újév körül sokakat elkap a „na most minden nagyon jól sikerül” vagy a „végre változtatok rajta” láza. Nem csoda, hiszen a karácsony a nagybetűs szeretet ünnepe, amikor minden étel finom, mindenkit szeretünk, és mindenkivel kedvesek vagyunk, újév pedig az új kezdetek és nagy változtatások időszaka. Legalábbis ez az idealizált kép áramlik felénk szinte minden lehetséges csatornán. S ezeknek száma, életünkre gyakorolt (sokszor tudtunkon kívüli) hatása 21. századi létünket figyelembe véve igencsak nagy. Vagyis inkább ijesztően nagy.

Ötven évvel ezelőtt nem volt mobiltelefon, világháló, tévé is csak mutatóba akadt, a rádió pedig központi szerepet játszott. Az emberek előtt, ha beszélni akartak egymással, nem állt százféle lehetőség: telefon, email, sms, Facebook, mobil vagy Skype. És a világ dolgairól is egészen másképp értesültek.

Egyéves kisfiam esténként ügyesen elalszik mellettem, kicsi hátsimogatás kell csak neki, meg csend és sötétség. Délben viszont még mindig azt kéri, a hordozóba vegyem fel. Ringatom pár percet, majd beteszem a kiságyába. Miközben altatom, épp szemben állok az ablakkal, és rálátok a szomszéd egyik szobájára: óriási televízió működik éjjel-nappal. Legalább két méter széles monstrum. Tulajdonosait nem ismerem, csak azt az egy ablakukat látom, bejáratuk, udvaruk egy másik lépcsőházhoz tartozik.

Nekünk meg épp nincs tévénk. A legutóbbi már nem bírta a strapát, újat pedig nem vettünk, mert kiderült, cseppet sem hiányzik, és legalább felszabadult egy tévényi hely a nem túl nagy lakásban. Amit akarunk, megnézzük számítógépen. S lehet, hogy ez csupán illúzió, de úgy érzem, hogy kevesebb olyan hatás ér, amivel nem szeretnék találkozni. Például a sok ünnephez kapcsolódó kép, amit a reklámok mellett a filmek és magazinműsorok is közvetítenek. A televíziózásban persze semmi elítélendő vagy ördögtől való nincs, ám azt hiába várjuk a különböző adásoktól, hogy a vágyképek közvetítésével felhagyjanak. És ha ezeket valahogy sikerülne is kiszűrni, ott van sok más csatorna, s ha ezeket is figyelmen kívül tudnánk hagyni, még akkor is ott volna a bennünk élő elképzelés arról, milyen is legyen a karácsonyunk, vagy hogyan vágjunk bele az újévbe. Lehetetlennek tűnő vállalkozás tehát leépíteni az összes külső és belső elvárást. Mit tehetünk mégis?

Paradox módon épp egy reklámot idézek, amely nagyon okoson úgy népszerűsíti az egyik márka okos kütyüit, hogy arra bíztat: karácsonykor tegyük le azokat. Viszont akkor volna igazi az egymásra figyelés karácsonykor, ha erre a telefontalanságra, számítógéptelenségre, tévétlenségre időről-időre év közben is képesek volnánk. Hogy lássuk egymás tekintetét, ne csak halljuk a másik hangját, és motyogjunk rá gépiesen valamit, vagy biccentsünk egyet anélkül, hogy egyáltalán értettük volna, mit is mondanak nekünk a képernyőn túlról… Hogyan is várhatjuk el egymástól a szeretetet és odafigyelést karácsonykor, ha év közben szűkmarkúan bánunk vele?

Az évzárások és kezdések tipikus megvalósítása helyett talán célravezetőbb belátni: nem azért teszik le sokan a cigarettát, mert január 1-jét mutat a naptár, és a fogyókúrához sem a tél zimankós, bezárkózós, déligyümölcsös tél közepe a legjobb időszak. Sem szebbek, sem okosabbak nem leszünk hirtelen. A nagy változásokat komoly elhatározás révén az év bármely napján végre lehet hajtani, a legtöbb változást pedig, lássuk be, amúgy sem mi okozzuk: szerencsék és szerencsétlenségek sorozata, attól függően, hogy épp hogyan érintenek minket.

Karácsonykor és újévkor – köszönhetően az ünnepi szabadságoknak – sikerül több családtaggal és baráttal találkoznunk. De ne kergessünk illúziókat! Lehet, hogy a bejgli vagy a kalács megreped kicsit, lehet, hogy vitatkozunk valamin a testvérünkkel, lehet, hogy kicsit sokat iszunk szilveszter éjjel. Lehet, hogy nem. Élvezzük a találkozások lehetőségét, és adjunk hálát érte! Így magunknak és másoknak is kevésbé okozunk majd csalódást.