Határesetek

Ha választanom kell egy olyan politikai topikot, amely az ezredforduló Európáját leginkább jellemzi, és amivel a mai napig nem tud mit kezdeni, az „a határok megváltoztathatatlanságának elve” lenne.

Bennünket, magyarokat különösen érzékenyen érint a kérdés, főleg a mai Magyarország határain kívül élő nemzetrészeket. 1989 után ismét átrajzolódott kontinensünk térképe: miközben a két Németország újraegyesülését általános eufória és helyeslés kísérte, mi kétoldalú szerződésekben ismertük el a szomszédos országok határait, illetve a magyar nagypolitika több alkalommal megerősítette, hogy nincsenek területi követelései. A revizionizmus csúnya billog, ugye.

Közben Csehszlovákia is kettévált, amit megintcsak jóváhagyott az európai közvélemény. Jugoszlávia szétesését nem tervezték, és nem is nagyon akarták. De megtörtént, együtt kell élni vele, Koszovót mára azért a világ országainak jelentős többsége elfogadta önálló államként. Az európai elit válasza szimptomatikus: légiesítjük a határokat, a schengeni övezetben gyakorlatilag jelentőségüket vesztik, az Európai Unió majd a régiók Európájává válik. Vagy létrehozzuk az Európai Egyesült Államokat. Vagy nem.

Lebontott határátkelők ide vagy oda, Európa nyugati felében manapság a skótok és a katalánok függetlenedési törekvései borzolják a kedélyeket, Brüsszelben is komoly gondot okozott, hogy egy EU-tagország államból kiváló független új országnak akkor újra kell kérnie a csatlakozást és ismét meg kell-e vizsgálni a csatlakozási feltételeknek való megfelelést, vagy hogy is van ez, az európai álom működtetői láthatóan nincsenek felkészülve a határmódosulásokra.

Mindeközben a volt Vasfüggönyön innen most éppen a nagyromán álmot vállalja fel teljes mellszélességgel Traian Băsescu román államfő, és nyíltan agitál Románia, valamint Moldova Köztársaság egyesülése mellett. Ami túl azon, hogy az Európai Unió jelenlegi keleti határát tolná ki egy országnyival, további érdekes kérdéseket is felvet, amelyek elsősorban minket, erdélyi magyarokat több szempontból is érdekelhetnek, és hát nemzetpolitikai szempontból sem árt követni az eseményeket.

Moldova Köztársaságban először is létezik egy autonóm tartomány (Gagauzia), másfelől pedig 1990-ben (erős orosz hátszéllel) Románia keleti szomszédjának egy megyényi területe egyoldalúan kinyilvánította területi függetlenségét, ezt nevezik ma Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaságnak vagy röviden Transznisztriának. Transznisztria önálló államiságát mai napig nem ismeri el senki az oroszokon kívül, Koszovó példája után hiába kérte az ENSZ-től és az Európai Uniótól, formálisan ma is a Moldovai Köztársaság része, bár a moldáv hatóságok 1992 óta nem tudják érvényesíteni államuk fennhatóságát azon a területen.

És most jön a csavar a történetben: nemrég Iurie Leancă moldovai miniszterelnök az EU-csatlakozás apropóján katalán mintára széles körű autonómiát ígért Transznisztriának. Több sem kellett a román államelnöknek, rohant Brüsszelbe, saját kérésére fogadta őt Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, akinek rögvest bepanaszolta a testvérországot, pontosabban: szerinte mind Gagauzia, mind Transznisztria veszélyt jelenthet Moldova EU-integrációjára. Azt régóta tudjuk, hogy a román államfő – és a románok általában – sajátosan viszonyulnak az önrendelkezés európai gyakorlatához, Koszovót például mind a mai napig nem ismerik el független államként. Vagy ott van állatorvosi lóként a Heti Válasznak is nyilatkozó Ioan Lăcătuşu esete, aki inkább lemondana Hargita megye többségében románok lakta részének korlátozott autonómiájáról, amit a székely megyevezetés ajánlott fel, mintsem hogy az erdélyi magyarság önrendelkezési igényeiről az egységes nemzetállamként tételezett Romániában egyáltalán beszélni lehessen. De térjünk vissza Băsescuhoz, aki kijelentette: ha a két moldovai régió által jelentett veszély konkretizálódik, Románia nem marad tétlen, és ezalatt azt érti, hogy a két ország egyesítése árán lehetne a Moldovai Köztársaságot a „helyes úton” tartani. A moldovai miniszterelnök mindenesetre válaszul jelezte, hogy nem adná fel az országa szuverenitását, a Gagauz autonóm tartomány vezetője, Mihail Formuzal pedig egyenesen nemkívánatos személlyé nyilváníttatná Băsescut, mivel az Moldova szuverenitására tör.

Hát, képzeljük el, mi történne, ha az ukrajnai események vagy a szerbiai állapotok miatt Magyarország bármelyik kormányzati tisztségviselője vagy akár csak egy kormánypárti véleményvezér felvetné Kárpátalja, illetve Vajdaság Magyarországgal való egyesülését... Halljuk lelki füleinkkel a magas cében tiltakozó európai kórust?

Nem vagyok a nemzetállami önfeladás híve – bár erdélyi magyarként minimum ambivalens érzéssel tekintek a kérdésre –, az viszont bizonyosnak látszik, hogy a közös Európa belső és külső határai elsősorban mentális határok. Először tehát a fejekben kellene határokat bontogatni, majd utána aggódjunk az újrarajzolandó térképek miatt.