Ha van öt perc nyugtod

Gál András

Tartani a tempót, szinkronban mozogni az állandó változékonysággal, jól időzíteni, kihasználni a röpke momentumot, előre kigondolni, tervezni, igazítani, rögzíteni, pontosan emlékezni. Végeláthatatlan körforgás, egyirányú útmutató, intő regula alkotja életünket. Az időtlenség párhuzamos falai közt haladunk, fáradtan vonszoljuk aggályainkat, akaratosan esedezve a megnyugvásért. Mikor lesz már vége? Szüntelen jajveszékelünk, koncepcióink orrunktól fogva vezetnek. Tényleg a kegyetlen élet kényszerít bennünket annyi teendő elvégzésére, az ideggyilkos stressz elviselésére, égető döntéshelyzetekben való helytállásra? Gyanítom, hogy más valaki a ludas a dologban.

Amikor pár napra én is hanyagolhattam a rengeteg melót és nyugodtan gondolkodhattam, föltettem valamennyi kérdést magamnak, a néma környezetnek. Rendjén van, hogy tizenkilenc évesen nyugtalankodom, mert nem tudom, hol fogok dolgozni? Két éve ilyenkor még vettük az új leckét románból, azt sem tudtam, mit jelent a kurzus vagy a szeminárium. Talán balga lennék, amiért még nem képzeltem bele magam a nyolcórás műszakba? Csak most érzem igazán, mennyire jó aludni tízig és egy tantárgyból hetente mindössze egyszer látni a tanárt. Felelőtlen, hálátlan gyermeke lennék drága szüleimnek, amiért nincs nyomtatott ötéves tervem? Öt éve féltem hógolyót hajítani a tizenkettedikesek felé, mert megfürdették egyik osztálytársamat.

Robotjainkkal építettünk egy gépiesített világot, amelyben az a befutó, aki ki tud szabadulni belőle. Annyi impulzus ér, hogy nem győzöm anyámat tanítani. Ha a hatvanas években élnék, Jászai-díjjal jutalmaznák hangulatingadozásaimat.

Olyan álláshirdetéseket olvasok a világhálón, amit a civilizáció háromnegyede képtelen megfejteni. Talán én vagyok túl vén, hogy nem értem az engem körülvevő világot? Szánalmas, mert nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek; gyerekes, mert nem akarok felnőni. Nálam be lehet akadva a lemez, mert egy éve hangoztatom: én csak azt tudom, hogy az újságírást választva jól döntöttem.

Triviális ellentmondásai vagyunk saját magunknak, élőhelyeinknek, hőn áhított, fényesre vikszolt elképzeléseinknek. Ismeretet akarunk szerezni, miközben konokul ragaszkodunk kényelmünkhöz. Gyakorlati tapasztalatot követelünk, miközben az évtizedes önsanyargató magolás elzár bennünket a spontán körülmények megismerésétől. Fűtött tengerparti medencében pezsgőzve akarjuk megmászni a hófödte hegycsúcsokat. Kilométeres dugóban csapkodva beledudálunk a környezetvédelemről szóló rádióműsorba. Élő példái vagyunk annak, hogy egyszerre két irányba nemcsak elindulni lehetséges, hanem haladni is. Nem a szabadság, szünidő, csend, egyedüllét szentséges fogalmaitól kellene hanyatt esnünk. Ha visszaváltanánk legalább egy sebességet, és türelemmel figyelnénk, mi történik, lehet, hogy a lemez sem akadna be oly gyakran.