Évzáró

Nem panaszkodhatom az Úr 2016. évére. Ha egy évvel öregebb is lettem – éveim számát tekintve, lelkemben még gyermek –, visszakaptam egészségemet (remélhetőleg tartósan), újra teljes gőzzel dolgozhatom, tavalyi levelemet pedig az angyalka elolvasta, és komolyan vette.

Történtek örömteli dolgok is. Úgy is mondhatnám: csak azok történtek. Köztük olyanok is, amelyek nem is annak indultak. Hiszen annak ellenére (vagy köszönhetően), hogy korábbi lakhelyemet fránya külföldi befektetők bontják, két évtized után bezárult a kör. Amibe beletartozik a Park, a Tér, az Utca, a Meredek és nem utolsó sorban a Ház.

A kör megszakadt, a gömb kipukkadt, az egyenes életvonal megtört, amikor kényszerűségből elhagytuk a szülői házat. Három és fél évtized után idegen környezetben ébredtem, a jól ismert utcák, terek helyett ismeretlen helyeken jártam, de a lelkem mindig visszavágyott oda, ahol Marton Lili gépelt egy tetőlakás teraszán, Kiss Jenő költő vásárolt a szomszéd üzletben, ahol lánya, Dalma volt az üzletvezető, vagy Méhes György őszes feje bukkant fel rendszeresen a sarok mögül. Akkor nekem még nem voltak „valakik”, csupán kedves emberek, akik belakták a környezetemet.

Költözés után szüleim még hat évet éltek. Soha arra a környékre nem mentek többet. Én is félve. Sírás fojtogatott, ha arra jártam. Megannyi élmény, emlék, barátok, szomszédok, nevetések meg sírások, szerelmek és szakítások kötöttek oda ezer meg ezer láthatatlan szállal. No meg a Ház. Ami megvan még. De nem olyan….

Itt ismertem minden utcát, járdát, kerítést és kutyát. Két évtized alatt minden átalakult, egyedül a Nap kél ugyanott. A fiatalkori kirándulások zöld füves rétjein tömbházak épültek. Régi utcák szűntek meg, újak születtek a semmiből. Illetve dehogy a semmiből: az elképzelés és rendszer nélküli beépítésből.

Körbejárunk: a tervektől a lemondásig, az örömtől a bánatig, a nemléttől az elmúlásig. Bölcsőtől sírig, háztól házig. És bár a tér valószínűleg végtelen, néha mégis bezárul a kör. Visszafordulunk oda, ahonnan indultunk. A Házhoz. A Térhez. A Parkhoz.

Gyarló önmagunkhoz.

A Hóember

A hóemberre borzalmas magány telepedett. Ilyet még sosem érzett.

Azelőtt soha nem fázott, most pedig rázta a hideg. A Hóember belső lázban égett.

Nem tudta, mitől.

Csak azt érezte, hogy az egyedüllét ellepi fejét, murokorrát, seprűkezét, gömbölyű hasát, golyólábát.

A Hóember nagyon árvának érezte magát.

Kisgyerekek játszottak a parkban, a nagy hóban is labdát dobáltak egymásnak. A labda elgurult, a Hóember előtt állt meg. Szőke, borzos, a játék örömétől kipirult arcú kislány szaladt utána. És ahogy felkapta a labdát, érezte, hogy az előtte álló Hóemberrel baj van.

– De szép vagy, Hóember – szólt a kislány. – Csak olyan szomorú…

– Magányos vagyok, kislány. Nagyon fáj ezért a szívem.

A Hóembernek egy könnycsepp indult lassan lefele az arcán.

– Ne sírj, Hóember – mondta a kislány. – Mi szeretünk!

– Éppen ez a baj, látod. Mire megszeretnek, társra lelek, jön a tavasz, és én elolvadok. Semmi sem marad utánam – sóhajtott nagyot a Hóember. Seprűkezével megtörölte a szemeit, és megpróbált mosolyogni.

De ez sehogy sem ment neki. Sajnálta magát, és sajnálta az embereket.

Tudta, hogy egyedül lesz, amikor a tavaszi nap melege elolvasztja hótestét.

Ahogyan érezte a véget, úgy lett egyre magányosabb. Akárcsak az emberek.

Aztán hirtelen felderült fagyott arca. Eszébe jutott, hogy tavasszal még több kisgyerek fog labdázni a parkban, a vándormadarak is hazatérnek, a csillagok ragyogni fognak, és minden réten virág nyílik majd. Erre a teljesen közhelyes gondolatra a Hóember elmosolyodott, és megbékélve önmagával és a világgal, csendesen átadta magát az olvadásnak. Az elmúlásnak.