EP-választás: a stabilizálódás eszköze

A kontinens túl van az európai parlamenti választáson. A Kárpát-medencei, kisebbségbe l szerepeltek: Felvidéken bejutott ismét az MKP, megelőzve a Most–Híd nevű magyar–szlovák pártképződményt, amely azonban szintén kapott elegendő szavazatot ahhoz, hogy képviselőt küldjön az EP-be. Erdélyben az RMDSZ ellenfél nélkül simán vette az akadályt a maga 6 százalékával, a magyarlakta megyék pedig a részvétel tekintetében az (egyébként igen alacsony) országos átlagot nyújtották.
 
Két választás Magyarországon
Igazán komoly tétje Magyarországon volt a választásnak. Azt sejteni lehetett, hogy a Fidesz még nagyobb arányban győz, mint az április 6-ai országyűlési választáson. Az emberek szeretnek a győztessel tartani, s mivel a két választás igen közel esett egymáshoz, várható volt, hogy a szociológusok által is számon tartott és dokumentált, „mitlaufer” effektus behoz a Fidesznek még néhány százalékot. E győzelem azért is fontos, mivel erre már nincs mit mondania sem az európai, sem az anyaországi baloldalnak, immár végképp hiteltelen a „lejt a pálya” szöveg, a hasonló politikai blabla. A Fidesz korrekt versenyben abszolút többséggel nyert, anélkül, hogy a határon kívüliek „hálaszavazata” befolyásolta volna az eredményt. Pont. Ez volt a választók akarata.
De több más kérdés is eldőlt, amelyek középtávon érdemben befolyásolhatják a magyar belpolitikai folyamatokat. Sokakat foglalkoztatott mindkét táborban: bejut-e az LMP, a Demokratikus Koalíció és az Együtt-PM az EP-be? Megelőzi-e a Jobbik az MSZP-t? Nemzetpolitikai szemszögből nem sok örömre van okunk, az ideális forgatókönyv ugyanis az lett volna, ha az MSZP, az Együtt-PM és a DK is kiesik, s ezzel egy időben az LMP veszi át a baloldalon az alternatívaképző erő szerepét. Az MSZP kiesését leszámítva erre reális esély is volt. Ehelyett, nemcsak, hogy bejutott az Együtt-PM és a DK, de meg is erősödött.

Ha a nemzeti és a nemzetellenes erők arányát nézzük, akkor nem sok változást észlelhetünk. Tudva természetesen, hogy ez kissé elnagyolt megközelítés, a törésvonal nem feltétlenül húzódik pártok között, hiszen aligha hiheti például bárki, hogy a Fideszben mindenkire jellemző lenne a miniszterelnököt átható nemzeti elhivatottság és felelősségérzet. Összességében a nemzeti erők, a Jobbik és a Fidesz ismét 65 százalékot szereztek együttesen, a Jobbik ereje épp annyival csökkent, mind amekkorával a Fideszé nőtt, amit könnyen magyarázhat a Kovács Béla elleni médiaoffenzíva.
A nemzetellenes tábor szintén ugyanannyit ért el. Az Összefogásnak volt 25,5 százaléka, most a három erő összesen elvitt 28 százalékot, az LMP pedig megmaradt a maga 5 százalékával. Azt a véleményt, miszerint az Összefogással a baloldal minimalizálta szavazatait, az EP-választás nem igazolta vissza.
 
Álbaloldali erőviszonyok
Jelentősen megváltoztak viszont az erőviszonyok az álbaloldalon belül. Az MSZP a maga 11 százalékával elvesztette e táboron belüli, eddig vitathatatlannak tűnő vezető szerepét, a párt soha nem ért el ilyen gyenge eredményt – az elnökség fel is ajánlotta lemondását a vereség másnapján. Nemzetpolitikai szemszögből azonban semmit nem jelent ez a gesztus, az MSZP eleve kontraszelektált pártként jött létre, amelyben a nemzeti gondolkodás csak néhány, mára már félreállított vagy kivált politikusra volt jellemző. Teljesen mindegy, hogy Kovács Lászlónak, Mesterházy Attilának vagy Botka Lászlónak hívják az MSZP elnökét, a politika nemzetellenes tartalma, az ellenfelek fasisztázása, a nemzetközi háttérhatalom intézményeinek gátlástalan kiszolgálása, a nemzeti érdekek és értékek iránti közöny vagy ellenségesség továbbra is garantált.
Kifejezetten kedvezőtlen fejlemény viszont, hogy Gyurcsányék kis híján annyit értek el, mint az MSZP, s így a magyar politika legdiabolikusabb figurájának esélye nyílik átvenni a hangadói szerepet. Gyurcsány az a politikus, aki bármikor gátlás nélkül képes magyart a magyar ellen uszítani. Nem lehet elégszer leírni: büszkén ismerte el, hogy ő volt a 2002-es 23 millió román munkavállalóval riogató MSZP-kampány ötletadója, a 2004-es népszavazási kampányban betöltött szerepe közismert, a 2014-es kampányban pedig ő volt az egyetlen politikus, aki megvonta volna a határon kívüli magyarság „szerzett jogait”, aki hozzányúl az állampolgárság kérdéséhez. Emellett stílusával, gátlástalanságával és sötét múltjával a demokrácia minőségét is rombolja.
 
Küzdelem a bizalomdeficittel
A demokrácia minőségének egyik kulcskategóriája a közbizalom. A rendszerváltás utáni történelmi időszak egyik legfőbb problémája, hogy az állami intézmények iránti bizalom igen csekély mértékű, holott azok a választópolgárok felhatalmazottságával működnek. Ennek okai szerteágazóak, de az elit emberi minősége is garantáltan köztük van. Gyurcsány-féle figurákkal aligha fogjuk leküzdeni a bizalomdeficitet. ők azok ugyanis, akik a letűnt rendszer kiváltságosaival és irányítóival összefonódva, a zavarosban halászva, jogilag és erkölcsileg egyaránt kétes üzelmekkel gazdagodtak meg 1989–1990-ben. Maguk által is elismerten hazugsággal, ezer trükkel kerültek hatalomra, s az ellenük tüntetőket – mert azért valljuk be: az 1956-os forradalom 50. évfordulóján rendezett Fidesz-ünnepség és megemlékezés egyben a hatalombitorlók elleni tüntetés is volt – példátlan brutalitással és azóta egyre több forrásból megerősítetten idegen haderő igénybevételével verték szét.
Miután az Együtt-PM is magabiztosan átugrotta a lécet, a fő kérdés ebben a vélelmezett erőátcsoportulásban – mert végtére a DK és az Együtt-PM soha nem méretkezett meg külön, csak feltételezzük a közvélemény-kutatások alapján, hogy erőátcsoportosulás történt –, hogy mi minek köszönhető. Az első fontos, kiemelendő szempont az alacsony részvétel. A Gyurcsány-pártiak feltételezhetően a legmotiváltabb, legagresszívebb balos szavazók, akik a legkönnyebben mobilizálhatók. A velük szimpatizáló néhány százaléknyi szavazó a részvétel drasztikus csökkenésével az összlakosság szintjén rögtön felértékelődik.

A következő lehetséges, az előbbit ki nem záró magyarázat a jelöltekben keresendő. Általában nem sokat számít, hogy kit indít egy párt a lista élén, a szavazók Magyarországon – például Szlovákiával ellentétben – pártlogóra szavaznak. De azért Szanyi Tibor vélhetően az MSZP-seknek is sok volt. Akinek elfogadható a románozó, közönséges stílusú Szanyi, meggondolja, hogy inkább Gyurcsányékra szavaz. Az ideológiai tartalom nem sokban különbözik, legfeljebb annyiban hogy Szanyi elérendő és elérhető célnak mondja a szocializmust, Gyurcsány efféle kétes értékű ideologizálásba kevésbé megy bele. Ami közös: a komprádor magatartás, a térséget gyarmatosító erők skrupulus nélküli kiszolgálása, akárcsak a határon kívül rekedt nemzetrészek iránti alig burkolt gyűlölet. Szanyival szemben Gyurcsány rendelkezik karizmával, kivételes retorikai képességekkel, és intellektusa sem lebecsülendő.

Kiegyenlített lett tehát a viszony a magát baloldaliként definiáló három politikai szervezet között, ami, ha rossz hír is Gyurcsányék megerősödése miatt, de esélyhordozó is: a közös stratégiaalkotásra, konstruktív politizálására, s így a választók megnyerésére még kevesebb esélyük nyílik. Közelebb kerültünk tehát egy lépéssel a „centrális erőtér” stabilizálódásához, a hatalom több cikluson át való megtartásához.