Első karácsony

Karácsonyi-újévi jegyzetet kéne írnom, de kicsit nehéz úgy, hogy a babafigyelőn keresztül a pici sírását hallom, miközben édesapja próbálja elaltatni. Mostanában valamiért nehezebben megy az esti altatás, tegnap én „harcoltam”, ma Apuka a soros. Ez a helyzet. A „Szia, babóca” köszöntés mellett az A part alatt, Mókuska, mókuska és az Egy napon, mikor Micimackónak sorai csengnek a fülemben a fürdőszobában vagy a konyhában... No meg a számítógép előtt is. Nehéz így jegyzetet írni. Inkább tenni akarok, ölelni, szeretni, ringatni, puszilni, szoptatni, tisztába tenni, fürdetni és így tovább.

Első közös karácsonyunk elé nézünk a kisbabánkkal. Tavaly ugyanezzel a címmel az első olyan karácsonyról írtam, amit édesanyám nélkül kellett töltenem. Szomorú voltam és csak az elmúlt szép karácsonyokra tudtam gondolni, no meg arra, hogy milyen borzasztó lesz Anyuka nélkül ünnepelni. Egy év távlatából elmondhatom: nagyon más és bánatos volt a szenteste, de továbbra is együtt volt a család. És zigótányi méretben – hiszen azelőtt egy héttel fogant – már velünk volt Tibike is, bár ekkor még csak reméltük létezését. A szentesti istentiszteleten azért imádkoztam az újszülött Kisjézushoz, hogy küldjön nekem is egy kisbabát, és meghallgatott. Szeptember 16-án – egy amúgy nyárnak nevezhető napfényes napon – megszületett a kisfiunk. Azóta minden nagyon más. Más a fontos, másként élünk, alszunk, eszünk, sokkal zsúfoltabbak a napjaink, mint azelőtt voltak. A tévét például csak egyetlenegyszer kapcsoltuk be egy focimeccs ürügyén, de tíz perc után ki is kapcsoltuk. Sokkal több a dolgunk és kialakítottuk az „amit ma megtehetsz, tedd meg még tegnap, mert holnap biztos nem lesz rá időd” kis családi közmondását. Az állandó időhiány okozta zaklatottság ellenére mégis vidámabbak vagyunk, mint akkor voltunk, amikor volt szabadidőnk haszontalan dolgokra is. Mert együtt kacagunk a babával és gyönyörködhetünk szépségében, fejlődésében. A kicsi angyal beragyogja a szobát.

Az idei karácsony megint nagyon más lesz, mint az eddigiek voltak. Egy apróság körül fog forogni minden. Ilyen utoljára 23 éve volt, amikor öcsém négy hónapos volt, én nyolcéves, a húgom pedig hét. Készült akkor egy fénykép: a nagy fenyőfa alatt én gitárt tartok a kezemben (akkoriban tanultam az első akkordokat), húgom pedig a kisbaba öcsémet. Idén újrafényképezzük ugyanazt a beállítást, de a kisfiam lesz a baba a képen. Alig várom már! Mint ahogy az összes többi karácsonyt, amikor már élvezni tudja majd az ünnepet a kicsi-, s majd a nagy fiam. És közben továbbra is mindig hiányozni fog édesanyám.

Nehezen indult az írás, közben többször abba kellett hagynom, de csak sikeredett. És közben a babóca is elaludt. Jövőre együtt ugyanitt!